Kellett volna szólnom az embereknek, hogy az arabok veszélyesek, a négerek elveszik a munkájukat, undorító és félelemkeltő a kultúrák keveredése, semmi jó nem származik belőle. Szólnom kellett volna, de nem tettem. Ha már olyan szerencsés vagyok, hogy sikerült eljutnom Granadába, megpróbáltam megérteni és befogadni az ottani életet.
Az emberek az utcán jönnek-mennek, de ész nélkül rohanó, dühös, türelmetlen járókelőket nem láttam. A hétköznap ellenére délután, este megteltek a vendéglátóhelyek, egész családok – kisbabától a nagyszülőkig – ülik körbe az asztalokat és beszélgetnek. Zajosan, jókedvűen. A legtöbb helyen a pohár bor mellé automatikusan hozzák a falatkákat, gyakorlatilag jól lehet lakni két pohár bor árából. Mindenki ízlése szerint válogathat, van olyan hely, ahol halakat és különféle tengeri herkentyűket árulnak, máshol sajtokat és szalámikat, sonkákat tesznek az ember elé. Import élelmiszereket nem nagyon láttam sem a bárokban, sem az üzletekben. A helyiek nagyon büszkék a termékeikre, a gyümölcsök, zöldségek, sajtok, húsfélék mind a környékről származnak. Nem hogy külföldi, de még más régiókból származó termék is ritkán látható. Érthető is, mert hihetetlen gazdag a kínálat mindenből, ráadásul a magyar árakhoz képest olcsóbb általában minden, a húst kivéve.
Rengeteg kis üzlet van mindenfelé. A hegyekből származó mézek, lekvárok mellett helyben sütött pékáruk, különféle sütik kelletik magukat. Nem a szokásos csokitorta-krémes-egyencukrászdai termékek, nem az albán pékség jellegű tökegyforma egyenízű dolgok, hanem minden kis pékség, cukrászda a maga receptjei szerint készíti a süteményeit.
Az utcákon hihetetlen kavalkád van, mindenféle színű, öltözékű emberrel lehet találkozni. Az arab negyed szűk kis utcácskáiban egymást érik a boltok, de gyakorlatilag az utcán is üzletek vannak. És itt jön a csoda. Este csatangoltam a bazárok között, körülöttem spanyolul, arabul és ki tudja még milyen nyelven beszéltek, de valamiért eszembe sem jutott félni. Rettegni se. A kis boltok tulajdonosai mosolyogva invitáltak (érdekes módon az utcán, de még az éttermekben is alig találni olyat, aki beszél angolul, az arab árusok azonban igen), hosszú rudakkal kapkodták le a szőnyeget, kabátot, táskát, lámpát, mindent, amire csak ránéztem. Marhára nem zavarta őket az sem, ha végül semmit nem vettem, vagy csak filléres kis holmival távoztam. Sem türelmetlenségnek, sem csalódottságnak nem láttam nyomát. És még valamit nem láttam: silány terméket. Kézzel készült szőttesek, valódi bőrből varrt táskák, puha bőrpapucsok, nadrágok, mind eredeti, kiváló minőségű, gyakorlatilag fillérekért.
Voltam olyan tapas bárban, ahol néger szakács – jellemzően nyílt konyhák vannak, a vendég látja, ki és hogyan készíti az ételt – készítette a hagyományos spanyol, pontosabban granadai harapnivalókat. Voltam olyan arab teázóban, ahol legalább százféle teából lehetett rendelni, hozták a vízipipát, rengetegféle süteményből lehetett válogatni, arab zene szólt, a tulaj – egy erősen túlsúlyos fiatal férfi – időnként nevetve táncolt át a helyiségen, aztán a boltocska ajtajában folytatta a hastáncot, a keskeny utca túloldalán lévő teázóból is kijött a tulajdonos és együtt ropták az utca közepén, közben jókat nevettek. A járókelők vagy beszálltak, vagy csak mosolyogva kikerülték őket, de én bizony sem dühös, sem türelmetlen embert nem láttam. És a legtöbb arra járó nem turista volt.
Láttam kéz a kézben sétáló egynemű párokat, hippiket tarka ruhákban, szenegáli és marokkói utcai mozgóárusokat, egy kéregetőt, aki előtt egy nagy, lefedett papírdoboz volt, a fedélen lyukak, a lyukak fölé írva az oda dobott pénz funkciója (persze ugyanoda potyogott, amit beledobtak), úgymint: étel, fű, alkohol. Nem rugdosták meg az emberek, hanem jót vigyorogtak az ötleten. Láttam utcai zenészeket tangóharmonikával is, nagybőgővel is, a járókelők megálltak és hallgatták őket.
Mindez így egyben Granada. A nagyon öntudatos, nagyon különleges város, amelyik úgy tudta megőrizni az identitását (hogy valami idióta szót is keverje a történetbe), hogy befogad mindenkit, aki érkezik, nem bezárkózó, hanem nyitott és talán éppen ezért annyira hihetetlenül gazdag. A granadai emberek nem arra büszkék, hogy megőrizték változatlanul a fehér keresztény hagyományaikat, hanem arra, hogy úgy őrizték meg, hogy közben az egyre gazdagabb lett attól, amit más népek hoztak ide és más népek is gazdagabbak lettek attól, amit itt kaptak.
Az apácával beszélgető öreg hippi, a bolt ajtajában táncoló arab, az önkiszolgáló benzinkutak, a lift a közönséges bevásárlóközpontokban is (kerekesszékeseknek), a zárda, ahol egy kis résen bedobja az ember a pénzt, egy fogóajtón keresztül pedig megkapja a süteményt, amit az apácák készítenek, az üzletekben kihelyezett műanyag kesztyűk, hogy ne fogdosd össze a zöldséget, gyümölcsöt, a narancsprés a gyümölcsosztályon, ahol magad facsarhatod a narancslét az oda készített palackba, aztán hazaviheted, a különféle sonkák, szalámik, kolbászok, amikre annyira büszkék az itteniek, a családok, amikbe beletartozik a nagyi is, a dédi is és akár kerekesszékkel viszik magukkal tapasozni és borozni az öreget, mert ő a család szerves része, a török, arab, spanyol konyhák sokfélesége, a kardamom és sáfrány illata, az autósok, akik akkor is szó nélkül engedik át a gyalogost a zebrán, ha az történetesen pirosnál indul el, nem dudálnak, nem üvöltöznek, viszont gond nélkül vitába szállnak a rendőrrel, mindez Granada.
Mindent meg tudott őrizni, ami megőrzésre érdemes és mindent át tud venni, ami kell neki. Befogadó, elfogadó, élő, modern és ősrégi. Szerethető. Különleges.
Tudom persze, hogy ez nem hasonlítható össze mindazzal, ami Európában történik. Nem ezért meséltem el mindezt, hanem azért, mert jó érzés itt lenni.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.