Este tíz óra körül jár az idő. A metróra várok. Én és mindenki más is körülöttem. Mellettem talán kínai fiú, két lépésre tőlem fejkendős nők, láthatólag munkából igyekeznek hazafelé, de előtte még bevásároltak. Talán a holnapi ebédhez valók lapulnak a kosarakban. Több néger fiatal beszélget egy kicsit távolabb, mellettük öltönyös, diplomatatáskás férfiak nyomkodják veszettül a mobiljaikat. Olyanok, amilyenek talán a világ minden országában vannak: olcsó öltöny, még olcsóbb cipő, műbőr diplomatatáska, öntudatos, kicsit agresszív hanghordozás. Talán biztosítást árulnak, vagy különlegesen drága gagyi edényeket, ágyneműt, fene tudja.
Befut a szerelvény. Nincsen túl nagy tömeg, sőt, egyáltalán nincs tömeg. Mindenki nyugodtan leszáll, aki idáig utazott, mások, akik innen indulnak valahová máshová, felszállnak. A falon nagy monitorokon az útvonal, a megállók, a mozgó pont mutatja, hol tartunk éppen és hová fogunk befutni legközelebb. Nekem három megállót kell mennem a buszpályaudvarig. A busz már bent áll, a sofőr kezében lista az utasokról. Nem különleges járat ez, így szokás. Az egyik utas késik öt percet, megvárjuk. Senki nem háborog, nézik a több helyen a plafonon csimpaszkodó tévékészülékeket.
Végül elindulunk, indul az éjszakai járat. Közvetlenül mögöttem valamilyen arab nyelven beszélget egy társaság. Jól érzik magukat, nevetgélnek. Nem zajosak, nem tolakodóak, csak vidámak. Mellettem fejkendős nő, nem a hideg miatt van rajta kendő. Talán harmincan lehetünk a buszon, az utasok jókora része ázsiai, afrikai származású.
Másfél órás út után megállunk, leszáll, aki eddig utazott. Az út közepén lévő járdaszigeten egy néger pasas táncol. Látható módon már nem szomjas. Megy mindenki a dolgára, este van, mindenki fáradt lehet. A városban még pezseg az élet, a vendéglátóhelyek zsúfolásig megteltek, a járdára kirakott asztalok mellett vidám emberek beszélgetnek. Bizonyára szomorúak is, de a szomorúság nem annyira látványos, mint a vidámság. Kínaiak, arabok, négerek, európaiak ülnek egymás melletti asztaloknál, vagy akár egy asztalnál. Beszélgetnek. Mint ahogy az emberek szoktak általában.
Talán a késői óra az oka. Sötét van, nem látják, hogy akihez a szavaikat intézik, az más bőrszínű, máshogy néz ki, más a szeme vágása, mint nekik. Biztosan ezért nem rettegnek a másiktól, mosolyogva adják oda a szomszédos asztalnál ülőnek a cukortartót, borsot, sót. A sötét lehet az oka, hogy nem ugranak egymás torkának a másik másféle kinézete, anyanyelve, vallása miatt. Valamiért nem védik a kultúrájukat a másiktól. Talán ezért van az, hogy az egyik ember kultúrája összeolvad a másikéval, végül egy gazdag, színes, lüktető massza lesz az egész, amiben mégis felismerhető külön-külön az egyéniség, a másság.
Bizonyára a sötét lehet az oka, hogy nem négernek, arabnak, kínainak nézik egymást, hanem embernek. Nem tudják, micsoda veszélyben vannak, talán el sem hinnék, ha odalépnék és elmondanám nekik, hogy ez így nem jó. Fussanak, de még inkább üldözzék el a másikat, tépjék le az asszonyok fejéről a kendőt, rugdossák össze az arabul beszélőt, köpjék le a táncoló feketebőrűt. Mert csak akkor maradhatnak meg ők olyannak, amilyenek. Csak így őrizhetik meg a kereszténységüket, a valamilyenségüket, a csodálatosságukat, a különlegességüket. Oda kellene ülnöm az asztalukhoz és el kellene mondanom, hogy hamarosan elpusztul minden, amit ismernek, soha többé nem mehetnek ki az utcára, csak akkor, ha a mások törvényei szerint élnek. Elvesznek, elpusztulnak, üldözötté válnak a saját országukban.
Mindezt el kellene nekik mondanom, de nem teszem. Nem tudom megtenni. Nem beszélek spanyolul. Az asszony sem beszél magyarul, aki a kisvárosban mosolyogva megpakolt egy szatyrot friss citrommal, mert látta, hogy csodálom a gyümölcsöt, amit eddig csak üzletben láttam, fán soha. Most is itt illatoznak a citromok ellőttem egy tálon. Gyönyörűek. Olyan valódiak.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.