EZERÉV

Mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása?

Egy vásári mutatványost szeretnék bemutatni, bizonyára sokan hallottak róla, de talán nem mindenki. Az Újszövetségben lehet olvasni a történetét, az Apostolok cselekedeteiben (8,9-24). Ideteszem, hogy ne kelljen keresgélni.

Egy Simon nevű ember pedig már előbb gyakorolta abban a városban az ördögi tudományt és elámította Samária népét, magát valami nagynak állítván:
Kire mindnyájan figyeltek, kicsinytől nagyig, mondván: Ez az Istennek ama nagy ereje!
Azért figyeltek pedig rá, mert sok időn át az ördögi mesterségekkel elámította őket.
De miután hittek Filepnek, a ki az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére tartozó örvendetes dolgokat hirdeti vala, megkeresztelkedének mind férfiak, mind asszonyok.
És Simon maga is hűn, és megkeresztelkedvén, Fileppel tarta; és látván, hogy jelek és nagy erők lesznek, álmélkodik vala.
Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost;
Kik mikor lementek, könyörögtek érettük, hogy vegyenek Szent Lelket
Mert még senkire azok közül nem szállott rá, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére.
Akkor kezeiket reájuk veték, és vőnek Szent Lelket.
Mikor pedig látta Simon, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szent Lélek, megkínálá őket pénzzel,
Mondván: Adjátok nékem is ezt a hatalmat, hogy valakire vetem kezeimet, Szent Lelket vegyen.
De Péter monda néki: A te pénzed veled együtt veszszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető.
Nincsen néked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem igaz az Isten előtt.
Térj meg azért ezen gonoszságodból, és kérjed az Istent, ha talán megbocsáttatik néked szívednek gondolatja.
Mert látom, hogy te keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel.
Felelvén pedig Simon, monda: Könyörögjetek ti énérettem az Úrnak, hogy semmi azokból, a miket mondtatok, reám ne jőjjön.

Mielőtt részletezném, hogyan kerül a bibliai Simon története I. István és a kereszténység megtárgyalásához, hadd hívjam fel a figyelmüket egy olyan érdekességre, amivel a Biblia-magyarázók nem foglalkoznak, még az is lehet, azért, mert nem veszik észre. A Simonról szóló passzus elején az olvasható, hogy „sok időn át az ördögi mesterségekkel elámította őket”. Aztán jött először ez a Filep nevű (azaz Fülöp), vele Péter és János, és azok elkezdtek keresztelni, aminek a következtében mi történt? …”csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Akkor kezeiket reájuk veték, és vőnek Szent Lelket.” Vőnek, azaz vesznek. Szent Lelket. Kézrátétel következtében. Ami attól a pillanattól, hogy valaki meg van keresztelve, már nem „ördögi mesterség”, hanem? Mondjuk isteni csoda. Kézrátétel és máris vesznek, pedig a kézrátétel előtt még nem akartak Szent Lelket venni. Mégis más, nem? És mint ilyen, az nem eladó. Naná, hogy nem, majd éppen egy ilyet hagyunk nyerészkedni, mint ez a Simon.

Hoztak is „hamar” egy kánonjogi törvényt, a 451. évi khalkédoni zsinat második kánonja tiltotta és nevezte meg az egyházi javakkal való nyerészkedést, attól fogva ezt szimóniának nevezik, ami azt jelenti, hogy az egyházi javakkal való nyerészkedés tiltott, az már nincs leírva az egyházi paragrafusban, hogy ez csak a pápa és a legfelső papság joga (lásd vatikáni bank és egyáltalán, a katolikus egyháznak a voltaképpen felmérhetetlen vagyona). Az már tényleg csak az igazi ínyencek számára fenntartott vallásfilozófiai pikantéria, hogy a keresztény gnózis atyja, na ki? Hát persze, hogy Simon (ez a gnózis nem a hellenisztikus kor gnosztikusainak folytatása), ennek a tételnek a Simon által való meghatározása úgy hangzik: „kiválasztottakban él az isteni szikra, a lélek be van börtönözve a testbe, ahonnan ki kell szabadulnia szigorú aszkézis vagy a testet elemésztő kicsapongás révén”. Akkor most mit gondoljunk erről a Simonról? Behódolt (kiválasztottakban él az isteni szikra) vagy csak úgy tett, hogy a magukat isten által felkentnek tartók ne bántsák (a testet elemésztő kicsapongás révén)?

Mégegyszer: az időpont 451. A helyszín Khalkédon, a Boszporusz partján, voltaképpen a fővárosnak egy külterülete. A mi első királyunk mamája majdnem pontosan 500 esztendővel később ugyanott, a Boszporusz partján keresztelkedett meg, ez csak azért fontos, mert Saroltról azt tartják a krónikák, hogy nemcsak nagyon szép volt, hanem nagyon okos is (Koppány nem lett volna annyira vehemens a levirátus érvényesítésének követelésekor, ha egy csúf és buta asszonyt kellett volna befogadnia). Ezenkívül István három legendája közül a Kis legenda szerint Géza taníttatta a fiát, az ifjú herceg tudott írni-olvasni, beszélt latinul, és – bár a történelemtudomány ilyesmivel nem foglalkozik – elképzelhető, hogy beszélgetett az anyjával is. Azaz több helyről is értesülhetett a szimónia elnevezésű kánoni törvényről.

Na jó. Mindjárt innen folytatjuk, de most már el kell mondanom, hogyan kerül ide Simon mágus, mikor legutóbb azt ígértem, foglalkozunk kicsit a kereszténységgel. A kereszténységről Istvánnal kapcsolatban értekezni, első királyunkról ítéletet mondani, tetteit bármi módon értékelni ezer évvel későbbi ismereteink „magasából” nemcsak tudománytalan, nem is elegáns dolog. „Meghonosította a kereszténységet, a nyugatot választotta, megteremtette a keresztény államot, előremutató cselekedetei a magyarság európaiságát gyökereztették…” meg az effajta szövegek a legújabbkori történetírás summázatát hordozzák, mi már tudjuk, milyen nagyszerű tett volt, meg is mondjuk mindenkinek, elsősorban beleverjük a serdületlen ifjúság fejébe, aztán csodálkozunk, ha nem érdekli őket, mert unják, mert nem értik, csak azt érzik, hogy ez így hiányos, ennélfogva hamis. Mi itt a 20-21. században tudunk egy csomó mindent a rengeteg eszünkkel, mert a dendrológus kiszámította, hány celziusz fok volt a Bjelaja folyó partján, a szénizotópos kormeghatározással megállapíthatjuk a használati tárgyakról, hogy volt-e bögre balkezeseknek, csak egyet nem tudunk: mit tudott István. Mit ismerhetett az őt körülvevő világból, minek az alapján tájékozódhatott például arról, mi a kereszténység és mire lehet használni. Olvashatta-e a Bibliát, és hogyan értesült például a „kalandozásokról”.

Tételezzük fel, hogy tudott olvasni, és kellőképpen érdekelték a világ dolgai. A tetteiből arra kell következtetnünk, hogy vágyott a tudásra. A Vulgata (a latinra fordított Biblia) az 5. század elején már elkészült. Arról nincs forrásunk, hogy volt-e könyvtára Istvánnak, de arról van, hogy származott tőle írás (ahogyan a múltkor már mondtam, mindegy, ő írta-e vagy valamelyik papja), valamint arról is, hogy nagy volt a forgalom a fejedelmi, majd a királyi udvarokban, Nyitrán is, Székesfehérváron is (a nyitrai dukátust 14 éves korában kapta meg, egy olyan jelentős hercegségnek, mert annak kellett lennie, ahová Géza az utódjának szánt fiát küldi, bizonyára volt alapító okirata, és azzal együtt mindenféle egyéb olvasnivaló). Esztergom pedig régi városnak számított, Salvio Mansio a Római Birodalom legszélén állt, de István előtt 850-900 évvel még Marcus Aurelius is ellátogatott oda, sőt állítólag ott írta az Elmélkedések egyik fejezetét – az érsekségnek elvileg kellett birtokolnia mindenféle iratokat. Az Országos Levéltárban és Pannonhalmán vannak a 11. századból származó esztergomi levelek, ezek között olyanok is, amik még István idejében íródtak. Ezenkívül nemcsak nála forgott az idegen, ő is járt itt-ott, elment például megnősülni, egyes hírek arról szólnak, hogy az esküvőt a kölni dómban tartották, más feljegyzések szerint a bajorországi Scheyern kastélyában, utóbbi azért is érdekes mint a magyar történelem egyik helyszíne, mert innen, ascheyerni grófok leszármazottjaként ered a Wittelsbach-ház, egy másik magyar királyné, egy  valamivel több, mint 800 évvel későbbi, Erzsébet nevű (bizonyos Sissy) családja.

Naszóval. Említettem már, hogy feltételezésem szerint István beszélgetett a mamájával, ehhez hasonlóan azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a feleségével sőt a rokonságával is szóba állt, és valószínűleg nem pusztán az időjárás volt a téma, lévén nem túlságosan ingergazdag a korabeli környezet, feltételezhetően előkerültek az uralkodással, valamint az uralkodást körülvevő eszmékkel kapcsolatos kérdések. Ha tehát mégsem tudott olvasni (nem hiszem), az esküvői lagzin feltétlenül nem lehetett elmellőzni a német-római császárságnak Nagy Károly (742-814) óta állandóan napirenden lévő, egyik legfőbb fejfájásának, az invesztitúrának a problémáját. A legközelebbi rokonság illetékességéhez nem férhet kétség, ki lehetett volna autentikusabb személy ennek a kérdésnek a megtárgyalásában, mint maga a német-római császár, aki történetesen Gizella fivére, azaz István sógora. Az invesztitúra beöltözést, tágabb értelemben beiktatást jelent (azonos szótőből – vestio, vestitis – származik az invesztíció, magyarul befektetés, beruházás, sőt a vesztibulum, vesztibül, első jelentésben előcsarnok, de ruhatár is, ahol letesszük a nagykabátot, mielőtt belépünk) az invesztitúrával kapcsolatban kialakult konfliktust meg az okozta, hogy ki gyakorolhatja a püspökök kinevezésének (az invesztitúrának, beöltöztetésnek) a jogát, a pápa vagy a császár, és bár én utólag sem képzelem magam döntőbírónak, azért az csak számít valamit, ki adományozza a kinevezéssel együtt járó birtokot. Tessék elképzelni egy lehetséges dialógust II. Henrik német-római császár (Gizella bátyja) és I. István magyar (hamarosan) király, egyelőre még fejedelem között:

 –      Mit szólsz, kedves Pistám, ez a János (XV. Jánosról jár a szó, az akkori pápáról) még mindig azt képzeli magáról, hogy ő akkora nagy hatalom, akinek joga lehet beledumálni a világi dolgokba. Nem képes disztingválni, miszerint más a kinevezés és más a beiktatás.

–      Jól tudom – kérdezi ekkor István -, hogy a püspöki birtok nem Isten ajándéka?

–      (Henrik elneveti magát) Jól tudod, Pistám, nagyon is jól tudod, kedvelem az iróniádat, bizony a birtokot én adom, a teljes birodalom területén.

És így tovább. István fejedelem már korábban is elgondolkodott, midőn a mamájával a szimóniáról cserélt eszmét, hogy ugyanis ez a szent fogalom, ez a gyönyörű kereszténység nem is annyira szent és nem is annyira fogalom, mint amilyennek első pillantásra látszik. A közelmúltban említette valaki azt a hullazsinatot is, az sem tetszett, bár akkor még csak egy lappangó rossz érzést okozott. Vagy száz éve, valamikor a 890-es években a spoletói párt támogatásával, a párt érdekérvényesítő képességének növelése céljából egy igencsak agilis spoletói herceget neveztek ki püspöknek, Formózusz nevű pápa szentelte föl. Aztán ez a pápa Itália királyává, majd császárává koronázott egy másik, az előbbinél valamivel kevésbé agilis spoletóit, Guidót, mert egyedül nemigen mert szembeszegülni a spoletói párttal, de ármányos módon közben Arnulffal, a keleti frank királlyal tárgyalt Itália (és benne elsősorban a spoletói párt) megsemmisítéséről és a pápaság egyeduralmának kiküzdéséről. Mikor Guido meghalt, Formózusz királlyá koronázta Arnulfot, a keleti frankot, elveszejtve ezáltal a spoletóiak politikai befolyását, aztán Formózusz pápa is meghalt. Aztán jött még egy pápa, az is hamar meghalt, és akkor a korábban püspökké szentelt, igencsak agilis spoletói megmozgatta a köveket is, hogy ő legyen a pápa – és VII.(egyes források szerint VI.) István néven ő lett. Felmerült benne a kérdés, hogyan tudna ő mint az ellehetetlenített  spoletói párt változatlanul hűséges korifeusa bosszút állni a mindenhatóvá vált pápaságon úgy, hogy közben ő a pápa. Összehívott egy zsinatot. Kihantoltatta Formózusz pápa holttestét, felöltöztette teljes pápai díszbe, és felültette a pápai trónra. Aztán elkezdődött a tárgyalás védővel, vádlóval, perbeszéddel. És a zsinat bűnösnek találta Formózusz pápát. Az ítélet: minden döntését és intézkedését semmissé nyilvánították, törölték a pápák sorából. Letépték a ruháját, levágták két ujját, amikkel áldást osztott, végighurcolták Róma utcáin, aztán a Tiberiszbe lökték.

Az ember ebbe belegondol, midőn éppen a kereszténység felvételén gondolkozik, és még akkor is elborzad, ha fejedelem, ha hamarosan király lesz, pedig az effajta álláshoz erős gyomor kell.

Aztán megint valaki más (talán éppen Vazul gúnyolódott vigyorogva a már fontolgatott kereszténységgel) említette a pápaságnak „pornokrácia” névvel jelölt korszakát, ez olyan 50-60 évvel ezelőtti történet lehetett. Egy Marozia nevű nő körül forogtak az események. Theophylactus pápai kincstárnok lánya a szépségének és vagyonának, de leginkább kiváló szellemi képességeinek tulajdoníthatóan olyan befolyással bírt a kor politikájára, amit nem lehetett elhallgatni, pedig sokan szerették volna. Köztük Marozia két fia is, II. Alberich spoletói herceg és a később pápává szentelt XI. János. Marozia már 15 éves korában III. Sergius pápa szeretője volt, ebből a viszonyból született XI. János, aztán férjhez ment különféle őrgrófokhoz, majd a Hugo nevezetű itáliai királyhoz, ezenközben az Angyalvárba záratott egy pápát, majd hamarosan úgy határozott, hogy inkább megöleti – nem csinált titkot abból, hogy Itáliában ő uralkodik.

Henrik az esküvői vacsorán említette a cluny szerzeteseket is, István nem nagyon tudott figyelni, ez már sok volt. Hogy majd éppen ezek a végtelenül puritán szent emberek fogják romba dönteni az invesztitúra-háborúban nagy nehezen megnyert csatát.

 –      Szent emberek? – kérdezte Henrik. – Egyetlen gazdasági épület nincs se közel, se távol, nem dolgoznak, teljes semmittevéssel telnek a napjaik, a laikus testvérek tartják el őket, nekünk ez nem tetszik, a pápának tetszeni fog. Annyi pénzük van, mint a pelyva…

Akár így is történhetett. Egyvalami majdnem bizonyos, István nem egyik pillanatról a másikra, minden megfontolás nélkül döntött. Ha ennek a döntésnek a pillanatában nem ismerjük az ő múltját és az ő jelenét, az egészből nem értünk semmit, az effajta történetírásból nem jöhet ki más, csak ostoba nagyképűsködés. Vagy ájult alázat, ami még rosszabb.

Tudjuk, hogyan döntött, de nem tudjuk, miért. Mert sosem foglalkozunk azzal, miket kellett mérlegelnie. Pedig ha minden ismeretünket oda raknánk, ahol azoknak helye van, esetleg teljesebb képet kapnánk, talán képesek volnánk megérteni a történelmünket, nem pedig bebiflázni a sok fölösleges, fals, nagy többségükben hazug adatot. A kereszténységnek a korban még igen rövid történetét nem volt nehéz megismerni, ha valakit érdekelt a kérdés, Istvánt pedig érdekelte. Hazajőve az esküvőjéről, valahol a Séd völgyében nem azért ölte (vagy ölette) meg Koppányt, mert az (egyes, engem meggyőző nyelvészeti kutatások szerint) édes nagybátyja, de legalábbis közeli rokona felbosszantotta, és hirtelen haragjában nekiment. Mire eljött az ideje ennek az ütközetnek, el kellett tűnődnie a legfontosabb kérdésen: Koppány miért Bizáncban keresztelkedett meg (már megint egy zárójel, az általános iskolát elvégzett és az István a királyon kulturálódott magyar lakosság úgy tudja, Koppány pogány volt – nem volt, Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Konstantin császár lett a keresztapja, aki által patrikiosz méltóságra emelkedett, ami a későbbi főnemesnek megfelelő rang lehetett), és miért nem a pápánál.

Istvánnak volt elég ismerete és tapasztalata ahhoz, hogy belegondoljon, mennyiben más a kínált kereszténység, mint egy másik bálvány imádása, a valóságtól való menekülésnek egy másik fajtája. Mit tudott volna mondani Koppánynak, ha beszélgetnek, miért nem a tisztább és egyenesebb, majd azt mondtam, tisztességesebb kereszténységet választja, hiszen mégis csak az ortodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim letéteményese, ami nincs beszennyezve a nyugati kereszténység önfelmentő dogmáival, ahol nincsenek szimóniák, invesztitúra-harcok, hullazsinatok meg mindenféle gazdasági és politikai csatározások – legalábbis István úgy gondolhatta, mert azzal az eszmevilággal kevesebbet törődött. Mert ő azért már korábban eldöntötte, legalábbis hajlott rá, hogy eldöntse: a nyugati kereszténységet fogja választani.

Volt ugyanis egy lényegesen fontosabb és meghatározóbb szempont, mint amilyen a kereszténység ideológiája.

Géza ragaszkodott hozzá, hogy a fia a lehető legkorábban megtanulja a hadviselés törvényeit és szabályait. Géza beszélt azokról a lovas csapotokról, amik még nem sokkal István születése előtt is bizonyos rendszerességgel elindultak a lenyugvó nap felé, és hosszabb vagy még annál is hosszabb idő után tértek vissza. Ahogy múlt az idő, egyre többen hiányoztak a hazatérők közül.

Géza elmondta pontosan, hányan indultak el, és ahhoz, hogy ennyien elindulhassanak, hány embernek kellett otthon maradnia, hány ember volt képes megtermelni azokat a javakat, amikre egy lovas katonának szüksége volt. Egyszer nagyon meg is dicsérte a fiát, amiért az megkérdezte, miért nem előzte meg ezeknek a csapatoknak az indulását a kémek kiküldése, hiszen a megkerülhetetlen szabály, hogy a hadba indulók az ő jelentéseikre támaszkodnak. Mert ezek a csapatok, válaszolta Géza, nem hadba indultak. Jó, hát akkor rablóhadjáratra. Nem, mondta Géza, arra sem.

Kényes ponthoz érkeztünk. Százvalahány évvel ezelőtt két nem kicsit kártékony történész kitalálta a „kalandozások” kifejezést azokra az akciókra, amikről különféle (főképp a német-római császárságból származó) forrásokból tudunk, amik bizonyos magyar lovascsapatoknak a nyugat felé induló „hadmozdulatait” voltak hivatva elferdíteni és úgy félrevinni, hogy garantáltan érthetetlenek legyenek.

Azért nem mondom, hogy mindaz marhaság, amit a „kalandozásokról” sokszáz év történészei összeírtak, mert egy ilyen műfajú írásban, nem szabad csúnya szavakat használni, meg aztán mégsem illik ennyi kiváló tudós ilyen iszonyatos mennyiségű munkáját marhaságnak nevezni. Pedig különben az.

Legközelebbre marad, hogy mik voltak ezek a „kalandozások”, és mi közük volt a kereszténység felvételéhez, és legfőképpen milyen hatással voltak a nemzeti önámítás kialakulására, a kollektív gyávaságból fakadó, annak elleplezésére használt kevélység, a gyűlölködés, valamint a folyamatos hazudozás szüntelen ismétlődésére napjainkig és tovább.

Előszó az Ezerévhez

A nemzeti önámítás gyökereit keressük

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább