Augusztus 16,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

KLASSZIKUSOK


Ilyen az ember. Nem olyan

Valamit muszáj idetennem, akkor is, ha esetleg sokaknak nincs türelme végighallgatni-nézni egy teljes zongoraversenyt. Azért muszáj, mert ez megint magához húz, ki a napi magyar förtelemből.

Beethoven B-Dúr zongoraverseny. Második a sorban, de valójában az első, mert hamarabb kezdte írni, mint a később 1-es számot kapott C-Dúrt. Ha nem bánják, én itt most annyi “szakmai” elemzést sem adok, amennyit különben szoktam – nem azért, mert az unalmas és még a zeneértőket is elriasztja, hanem mert ez az előadás, amit majd megnyitnak, más, fontosabb szempontok taglalására inspirál. Az inspiráció maga a világ egyik legcsodálatosabb embere, Martha Argerich. Sajnos nem lehet tudni, ki vezette a közvetítést, pedig megérdemelné a nagy nyilvánosságot, mert hihetetlen érzékenységgel vette észre, mit kell másképp csinálni, mint különben mindig: Martha Argerich arcát mutatja akkor is, amikor látszólag máshol van az “esemény”, azaz szól valamilyen domináns hangszer vagy egy meghatározó hangszercsoport.

Azt nem hiszem, hogy a rendező is azért időz a zongorista arcán, amiért én ezt most különösen fontosnak tartom, de így azért könnyebb elmondani, Argerich játéka és főképp az arca nélkül talán eszembe sem jutott volna. Legfőképpen azért, mert amire felhívom a figyelmüket, az nem éppen tudományos levezetése a műnek, de szívesen vállalom, ha leamatőröznek.

Közismert dologgal kell kezdenem, amit nyilván tudnak, én is sokszor leírtam már: a versenymű lényegében dialógus a szólóhangszer és a zenekar között. És mint a párbeszédek általában, ez a felépítés egyben egy dráma forrása.

A B-Dúr zongoraverseny egy fölismerhető és világosan végigkövethető drámát mesél el, ami persze prózában lapos és unalmas, zenében elbeszélve nagyon izgalmas – legalábbis szerintem, még akkor is, ha Beethoven azt mondaná (nem hiszem), gondolta a fene.

Hallgassák meg egy fiú és egy lány történetét, B-Dúrban (ami önmagában többféle lehetőséget ad a játékra, minthogy B, azaz félhang, a leszállított H /fekete billentyű/ az alaphangja, de a fényes dúrban megszólaltatva). Az első tétel egy átlagos dialógussal kezdődik, a lány (nem azért, mert lány a zongorista, tényleg a szólóhangszer a lány és a zenekar a fiú) mond valamit, amiből előbb izgatott magyarázkodás lesz, aztán átmeneti nyugalom, majd újra kezdődik a szópárbaj, a lány (akarom mondani a zongora) provokálni kezdi a fiút (5’35”-nél), az próbálja nyugtatgatni, ez eleinte sikerül, újra beszélgetni kezdenek. De aztán a fiúban horgad fel a sértett büszkeség, először csak visszakérdez (oboa, fuvola 7’25”-nél), aztán hamar elcsöndesedik, a válasz megnyugtatja. Igenám, de a lány begurul, hogy ez hogyan is volt elképzelve (8’20”-nál dörögni kezd a basszus, tessék figyelni Martha Argerich arcát, milyen mérges), megy tovább a vita egyre hosszabb monológokkal, míg végül elérkezik a “naidefigyelj!” pillanata, amikor a lány kezdi elősorolni a nap összes, “súlyos” sérelmét (11’25”), azaz elkezdődik az első tétel kadenciája. (A kadencia… erről egyszer már írtam, idemásolom: a kadencia /ez általában az I. és a III. tétel vége felé van/ afféle szólóimprovizáció /ilyenkor a zenekar hallgat/, azaz rögtönzés, amit aztán leírnak, többnyire maga a zeneszerző rögtönöz a saját témájára, de előfordul, hogy az előadó improvizálja a maga benyomásait, és csak később rögzíti – ez utóbbiak között jelentősnek nevezhetjük azokat a Mozart-zongoraversenyekben hallható kadenciákat, amiket annak idején egy ifjú és tehetségesnek mondott zongorista játszott, szerencsére le is kottázta, méghozzá állítólag emlékezetből, a koncert után zongora nélkül, az illetőt Ludwig van Beethovennek hívták. Én csak azt sajnálom, hogy Mozart nem improvizálhatott Beethoven-témára, az mondjuk hasonlóképpen bődületes lett volna). Ami után következik a várható “jóvannaaa”, itt a tétel vége (a kadenciát Beethoven később írta, ezért a 2-es sorszám, különben hallani is, hogy ez más egy kicsit, ez már az öregebb mester, itt bizony 30 éves is megvan, tapasztalt és bölcs).

A második tétel az ágyban játszódik, mindketten megenyhülnek, finom simogatásokkal kísérve megbeszélik, mi okozhatta a bajt (tessék figyelni Martha Argerich 40-50 évvel ezelőtt még csodaszép, és szerintem még most is gyönyörű arcát), 21′-nél a zongora elcsöndesül, elalszik, aztán a fiú is (megint a közvetítés vezetőjének múlhatatlan érdeme, hogy Argerich arcán látható a zenekar álomba merülése). Ezzel vége van ennek a küzdelmes napnak.

A harmadik tételen már nincs sok részletezni való. Az maga a boldogság, a rondó aszimmetrikus (6/8) ritmusa a futkározás, az összekapaszkodó pörgő-forgó tánc – még mondja valaki, hogy Beethoven komor, haragvó öregember volt fiatalon is.

Azért egy mondatot szenteljünk a zenekarnak és a karmesternek is. A felvétel a Verbier-fesztiválon készült. Verbier egy kis hegyi falu Svájcban, nyaranta zongoraünnepeket rendeznek (ha én egyszer egy ilyenre elmehetnék) a világ legnagyobb neveivel (ezen a hangszeren ez különben a világ legkiválóbbjait jelenti), a kísérő zenekar alkalmi, innen onnan verbuválódik, persze ugyancsak a legjobb együttesekből (ahogyan az a Luzern-fesztiválzenekar gyakorlatában már régebben kialakult, oda például a Bécsi-, a Berlini Filharmonikusok és az Amszterdami Concertgebow muzsikusai járnak). Ezen a felvételen Takács-Nagy Gábor a karmester, a genfi zeneakadémia tanára, az 1975-ben alakult, minden idők egyik legtökéletesebb vonósnégyesének, a Takács-kvartettnek a primáriusa, nagy muzsikus, nagy muzsikusok partnere több, mint negyven éve, nézzék, milyen figyelemmel kíséri ezt a fantasztikus nőt. (Ez azért több mondat lett.)
A ráadás Scarlattihoz csak annyit, hogy hallgassák a földkerekség négy (szerintem) legelképesztőbb balkezének egyikét (Oscar Peterson és Friedrich Gulda mellett ott van egy csak Argerich-hez fogható zongorista, egy pici és törékeny kínai lány, Vang Judzsa, akinek a balkeze olyan döngésre bírja a zongorát, amire talán még az említett – sajnos már halott – férfiak sem voltak képesek).

Ha valaki nem látta volna Martha Argerich-et fiatalon, esetleg nézzen bele ezután a Rahmanyinov 3. zongoraversenybe, az sem akármilyen élmény, a már ifjan is őrült Riccardo Chally-val a zenekar élén.

Naszóval, Beethoven B-Dúr zongoraverseny:

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.