December 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Elegem van abból, hogy már megint megbeszéltünk valamit, és megint szarban lettem hagyva

Arra jutottam, hogy nekünk ez nem kell.

Ez az egész hercehurca a tájékozódással, a politika követésével, az önálló gondolatok formálásával, kulturált vitatkozással – ez nem a magyar embernek való. 30 éve már, hogy nyakunkba szakadt ez a demokrácia nevű találmány, és mint az ismét bebizonyosodott: fogalmunk sincs róla, mihez kezdjünk vele. Most persze lehet itt szájhúzni és mutogatni: nem, nem, az nem úgy van, az ellenzéki pártok! Mega választási rendszer! Mega Zorbán! (Ezt levédetem, később még lehet, hogy valamilyen akciófigura-sorozatot indítok belőle.)

Nem.

Egyszerűen képtelenek vagyunk átfúrni a gondolatot a vastag, csökönyös koponyánkon, hogy a politikus a mi alkalmazottunk, és nem fordítva. Ha ezt végre sikerülne felfognunk, rögtön magyarázatot nyerne néhány hétköznapinak tartott jelenség. Példának okáért, az alkalmazott szeretné megtartani az állását, akár olyan áron is, hogy csődbe viszi az egész céget. Vagy hogy akadnak köztük, akik haza-hazavisznek ezt-azt az irodából. Vagy megeszik a másokét a közös hűtőből. Mi viszont ahelyett, hogy az ilyen alkalmazottainkat kirúgnánk, meghosszabbítjuk a szerződést velük és Méltóságos Úrnak szólítjuk őket.

Meddig még?

Én azt hittem, most vasárnapig. Benne volt a levegőben valami, szinte elektromosan bizsergető érzés, a változtatás lehetőségének érzése. Itt volt az alkalom, hogy szépen, kulturáltan felkérjük a távozásra az alkalmazottainkat, akikkel állítólag nem vagyunk megelégedve. Összenéztünk, elszánt arccal bólintottunk, odaléptünk az alkalmazottaink elé – majd megdicsértük őket, hogy milyen szorgalmasak, és adtunk nekik egy új szerződést még 4 évre.

„Mi. A. F*sz.”

Ennyi volt minden, amit ki tudtam préselni a számon, amikor megláttam a választási eredményeket. Pedig én mindent úgy csináltam, ahogy megbeszéltük. Leadtam az X-emet a legesélyesebb ellenzéki jelöltre és pártra, és elmentem venni egy ünnepi sört estére, mert ugye mindenkivel megbeszéltük állítólag, hogy mindenki így tesz, és akkor minden rendben lesz. Hogy majd az elbocsátási tervbe beavatott többi alkalmazottunk szépen úgy helyezkedik, hogy gond nélkül kikísérhessük a renitens, mihaszna melósainkat, akik már így is annyira sokat vittek haza a közösből.

HÁT MI. A. F*SZ.

Elegem van. Elegem van abból, hogy már megint megbeszéltünk valamit, és megint szarban lettem hagyva. Mert majd valaki más odateszi az X-et az ellenzéki jelöltre, nekem kell a közmunka. Majd valaki más szól a sajtónak meg a rendőrségnek, hogy az utcában egy olyan házszám alatt lakik 50 ukrán-magyar kettős állampolgár, amihez nem tartozik ház. Majd valaki más visszalépteti a jelöltjeit, nekem kell a százötvenmilliós kampánytámogatás. Majd valaki más, majd valaki más, majd valaki más… Ebben a kurva országban minden erről szól. Erről, meg a fociról.

És talán ez itt a magyarázata mindennek. Mert valamiért mi nem alkalmazottaknak tekintjük a politikusainkat, hanem futballsztároknak, a pártjainkat pedig futballkluboknak. Amikor az általunk bálványozott csodacsatár a klub színeiben feszít, akkor kiakadt állkapcával tátjuk a szánkat, és könnyes szemmel, remegő kézzel nyúlunk felé: a bálványom! Itt a rocksztár, a példakép, az ISTEN! Tíz méter üvegszilánkon végighúznánk a mezítelen seggünket, csak hogy a slicce végét megnyalhassuk, hátha maradt még valami rajta a félidei pisiszünetből! Hogy is gondolhatja bárki, hogy a mi bálványunk, a mi ISTENÜNK, teszem azt visszalépjen, hogy a közös ügy előremozdulhasson! Azt meg pláne, hogy a rivális klubokkal szövetkezzen! Pfej!

Nem. Nem, majd valaki más. Igen, az lenne a legjobb, ha mások egyszerűen csak belátnák, hogy a mi bálványunk az egyetlen, igaz bálvány mind közül. Ő a legjobb és legszebb, a legokosabb és legerősebb. Majd valaki más – nem! Majd ha mindenki más belátja, hogy így van… ! Na és persze a klub, ó, az imádott klub maga! Akiknek már 1994 óta drukkolunk minden bajnokságban, ha igazuk van, ha nincs, ha botrányba keveredtek, ha nem. Mert ők a mi csapatunk, és aki elhagyja a csapatát, az áruló, tán az életéért sem kár onnantól. Innentől kezdve pedig tényleg bármelyik párt, bármelyik politikus szemére lehet vetni, hogy úgy viselkednek, ahogyan kezeljük őket? Nem is tudom.

Bogozza ezt ki majd valaki más.

Tocy

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.