NEHAZUGGY

Miért nem tetszik elzavarni ezeket a hólyagokat, ezeket a jellemtelen, ostoba és teljesen értéktelen gerinchúrosokat?

Benedikty Béla | 2018. Március 25, Vasárnap | 10:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Azt majdnem bizonyosan tudom, hogy hatvan évvel ezelőtt már súlyos kétségeim voltak a magyar történelemtanításnak a történelmi valósághoz illeszkedő viszonyát illetően. Az Apáczaiban akkor még a legkiválóbb tanárok töltötték gimnáziumi tanításra szóló, visszaminősítési büntetésüket, csupa egyetemi és akadémiai doktor, megbízhatatlan, a szocializmus eszméiért nem eléggé lelkes alakok. Borsányi tanár úr például az egyik osztályban latint tanított, a másikban angolt, minden jelentősebb európai nyelvet tudott, a nagydoktori disszertációját az afrikai törzsi nyelvek képalkotásáról írta, nekem egyszer pirulva beismerte – midőn éppen a szuahéli és a wandorobo összefüggéseit taglalta -, hogy sajnos csak tizenöt afrikai nyelvjárást ismer alaposabban, és még olyan közép-afrikai nyelvjárás is van, amin egyáltalán nem beszél. A harmincas éveinek elején járó Gyapay Gábor (később tankönyvek szerzője) úgy olvasott fel nekünk részeket az Aranybullából, hogy a szövegben olykor egy-két másodperces szünetet is tartott, Bán Ernő az első padban ült, fölemelkedett, belenézett a könyvbe, aztán hátrasúgta, latinul van. Gyapay magyarul mondta. Egyszer együtt mentünk végig a Váci utcán, akkor bátortalanul fölvetettem a kérdést: miért éppen Mohács. A válasz lényege az volt, hogy ha komolyan érdekel a dolog, menjek történelem szakra, és éljek jó soká, mert az ő jelen ítélete szerint erre egy emberélet kevés. Végülis majdnem megfogadtam a tanácsát, mert művészettörténetre váltottam az eredetileg nyelvszakokra szóló felvételimet – nagy különbség nincs, módszertant, forráselemzést, forráskritikát, levéltári ismereteket a történészekkel együtt kellett vennünk, és az első két évet egy csoportban végeztük az archeológusokkal meg a néprajzosokkal, népiesen szólva ez egy brancs. E tanulmányok során eredeti kételkedésem a magyar történelemtanítás szakszerűségében nem változott, azaz valamelyest mégis, mert már nemcsak kételkedtem, hanem nyilvánvalónak láttam a – még mindig érthetetlen – ferdítéseket, elhallgatásokat és mellébeszéléseket, az évtizedek során szenvedéllyé hízott, hogy megtaláljam a magyarázatot: miért hazudik magának ez a nép évszázadok óta, és ebben a hazugságáradatban miért járnak elöl „jópéldával” a történészek, aggasztóan csekély számú kivétellel. Nem feltétlenül a pontos tényfelsorolásokat és elemző leírásokat hiányolom, tudom, hogy a jelen felkészültséggel ez olykor lehetetlen – a kérdéseket várom. A kételkedést. A megalapozatlan és magyarázat nélküli vagy fals magyarázattal félrevivő állítások mögé illesztett kérdőjeleket. A szándékot, ami az égre emelt tekinteteket a föld felé fordítja, lefogja a melldöngetésre készülő karokat, ami csöndes ígéretet tesz arra, hogy a ma született gyerekeknek már a valóságosat fogja mondani, és nem a gyűlöletre, a mások megvetésére biztatja őket, hanem arra a szintre helyezi őket, ami ezt a népet megilleti.

Naponta kérődzünk a politikusok felelősségén, ezeknek a kérészjellegű celebeknek a betegesre növesztett hatalmaskodó, köztörvényes visszaélésein, miközben az igazi felelősséget a tanároknak kellene viselniük, a szakmán belül is elsősorban a magyar- és történelemtanároknak, az irodalom „tudósoknak” és történészeknek, akik évszázadok óta képtelenek megfelelni a hivatásuk követelményeinek, akik nemhogy kétségeket nem ébresztenek ennek a népnek az önértékelése iránt, de túlnyomó többségük még táplálja és növeszti is ezt a tódítástömkeleget. Nem szívesen mondok ilyet, mert némi fölmentésnek hangzik (nem az), de a nyavalyás „politikusaink” is ebben az iskolarendszerben nőttek föl, ezeket is azok a tanárok tanították, akik bűnrészesek a magyarság öntömjénezésében. Az már csak a jelenség természetéből fakad, hogy az olyan közepes vagy még annál is sokkal gyengébb képességű emberek, akik szerényen bútorozott agyvelejükkel eleve a politikusi munkakörre tartják magukat alkalmasnak, még a világátlagnál is sokkal rosszabbak, aminek indoka a mélységes tudatlanságuk és az ebből fakadó félrevezetettségük.

Mielőtt még az alulfizetettségről és egyéb rossz körülményekről tetszik lamentálni, közölnöm kell, hogy nincs mentség. Nem bérelszámolókról vagy műkörmösökről van szó, hanem tanárokról. Akiknek az önérvényesítő képessége sokkal súlyosabb és szilárdabb alapokon kellene hogy nyugodjék, mint bármely más foglalkozásé. Ők a kezdet. Nélkülük nincs élet. Ezt a szó szoros értelmében tessék érteni. Ezt éppen ők nem tudják? Miért? Soha senki nem mondta nekik, hogy mindenekelőtt kérdezni kell megtanulni, hogy majdnem mindenben, ami eléjük kerül, először kételkedni kell? És ha soha senki nem mondta, akkor miért nem tetszett olvasni valahol? Hozzátartozik a hivatalhoz az olvasás. Ha nem telik könyvre (mert mostanában persze nem telik), lehet kölcsönözni. Azoknak a könyveknek a nagy részében le van írva, vagy expressis verbis vagy legalább áttételesen mindaz, ami itt föntebb áll. Mi az, hogy a politikusok ezt vagy azt teszik a „pedagógusokkal”? Hányan tetszenek lenni? Miért tetszik naponta bemenni az iskolának felmagasztalt intézménybe megalázkodni? Miért tetszik szakszervezeti tagdíjat fizetni? Miért nem tetszik elzavarni ezeket a hólyagokat, ezeket a jellemtelen, ostoba és teljesen értéktelen gerinchúrosokat élükön a gyűrött, rosszízlésű pernahajderrel? Hihetetlen erő van ebben a hivatásban, nem mondta még senki? Nem kell ide senki más, elegen tetszenek lenni, ha a sztrájktörvény kevés, van más eszköz is, tessék leállni. Nem egy-egy iskolában, egyszerre mindenki. Óvodaiak, általános iskolaiak, közép- és felsőoktatásban tanítók – ez körülbelül 130-150 000 ember. Tanárember. Létünk meghatározói. Mit tetszik gondolni, meddig bírja a politikus jellegű kitüremkedés? Ki ismeri jobban a tanároknál azokat az embereket, akiket fel lehet kérni az ország működtetésére? Ki tudná jobban, mit kell tenni, mint azok, akik ezt tanítják?…

Na állj az egész. Hát erről van szó. Nem tudják ők sem. Ezért nem tanítják. Pedig le van írva, valahol minden le van írva, csak meg kellene tanulni előbb kérdezni, aztán olvasni, aztán értelmezni.

Elolvastam két mondatot. Nem most először, egyetemista koromban már olvastam, izgalmas volt, nem lett volna szabad olvasnom, be volt tiltva. Akkor nem igazán értettem. Tetszett akkor is, de nem fogtam föl ezeket a mondatokat a maguk teljes értelmében. Amit eddig elmondtam, az ennek a két mondatnak az újbóli elolvasása után tolult fel bennem. Meg mindaz, amit majd ezután akarok mondani. Mutatom a két mondatot.

Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt.

Ezt Babits Mihály írta 1939-ben. Egy tanulmányon belül, amit egy kérdésre válaszolva írt, amit Szekfű Gyula tett föl neki és sokaknak még. A kérdés úgy szólt: Mi a magyar? Ezt az a történész kérdezte, aki sok egyéb kérdést is föltett, ezek nagy részére válaszolt is és akiről nem valami sokat tudunk. Úgy is mondhatnám, sok iskolában összegyűjthetnénk az udvarra a teljes tanári kart a diákokkal együtt úgy, hogy a kérdésre, ki volt Szekfű Gyula, nem jönne válasz.

Azt már régen tudom, hogy az ostoba mohácsozásnak nemhogy nincs értelme, még kártékony is. Az eredeti kérdésre, hogy miért hazudunk magunknak, miért az önámításból fakadó nyomor és kilátástalanság, nem válasz Mohács. Annál régebben kell keresni a magyarázatot. Azt eddig nem tudtam, mennyivel régebben.

Na jó, persze, hogy most sem tudom. De vannak sejtéseim. Vannak kérdéseim.

Azokat majd legközelebb.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!