NEHAZUGGY

A magyarokhoz

Benedikty Béla | 2018. Március 23, Péntek | 10:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nil novi sub sole. Nincs új a nap alatt. Viszont jó volna, ha lenne. Azért volna jó, mert a magyar történelem és annak a magyar nép tudatában való leképezése mára olyan szomorú lett, olyan mértékig megalázó, hogy kellene rajta változtatni. Nem lényegesen, csak gyökeresen. Tudniillik a világfalu oly kicsinyre zsugorodott, hogy minden mozzanat, például a magyar politika minden megnyilvánulása a másodperc tört része alatt már a földgolyó túlsó végében is megjelenik. És ez a nyilvánulás kivétel nélkül mindig rendkívül gusztustalan, és csak azt váltja ki a professzionális szemlélőből, azaz a mások, a közönség véleményét formálóból, hogy utánanézzen, miből táplálkozik egy ilyen undorító szerveződés, amilyen a magyar kormány, és akkor azt látja, hogy lényegében ez a taszító nyilvánulás évszázadok óta nem változik, ez a jelenlegi kormány különlegesen émelyítő ugyan, de nem tesz egyebet, csak folytatja a nemzeti önismeret totális hiányából fakadó hőzöngést, a mindenki mást le- és egyben hülyének néző melldöngetést. Aminek következtében a világfalu mind több helyére eljutó magyar ember mind több megvetésben részesül, pedig a közmagyar erre alig szolgált rá. Na jó, vannak néhányan, akik alig szolgáltak rá. Bődületes, hogy ez a nép milyen halálos biztonsággal bírja kiválasztani magából a legrosszabbat, majd e kiválasztódás után milyen tévedhetetlenül indul el követni is a legrosszabbat. Mutatok valamit, jó?

S mi arra jutottunk, hogy a XIX. században, midőn az ember méltósága szent kezd lenni, pirulás nélkül publice (azaz nyíltan, nyilvánosan) beszélünk egész Európa hallatára de misera plebe contribuente (tükörben fordítva: a nyomorult adózó népről, én szabadabban, de értelemszerűbben úgy fordítanám: az adófizetéstől nyomorított népről), s a külföldinek ez iránti türelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhetjük, melynek következésében az azon hiedelemben van, tán csak egy kis szektárul van szó, mely vallás s több eféle miatt sanyaríttatik, – midőn azonban 9 milliórul forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű! katona, s mily jó! szóval: ki minden terhek türelmes viselője, s melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója!

Az idézet Széchenyi Istvántól való, ezt a mondatot 1831-ben írta a Stádium-ban. (A latin kifejezéseket ő még fordítás nélkül használta – természetesen.) Tetszik érteni? Belepirul abba, amit Európa gondolna rólunk, értesülvén a jobbágyság létéről és annak nyomorúságáról, az egyetlen szerencsének azt tartja, hogy a létünk részletei Európa előtt ismeretlenek, azaz csak hírfoszlányokat hallanak felőlünk, és azokat nem tudják, nem is igazán akarják értelmezni.

1831-hez képest a változás annyi, hogy a létünk már nem ismeretlen. A jobbágyság megvan, csak most nem úgy hívják, a létszám is nagyjából stimmel, a butaság foka konstansnak tekinthető. Akkor Széchenyi helyett az elképzelhető legrosszabb, a minden szempontból borzalmas Kossuth, most (úgyszólván teljesen mindegy, hogy nincs Széchenyi) ugyancsak az elképzelhető legrosszabb, a falusi futballista, aki egyelőre még nem tud felmutatni annyi halottat, mint tömeggyilkos nagy elődje, de ez nem rajta múlik.

Századokon keresztül a magyar a hízelkedéshez szokott, amibűl honosaink nagy részének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada: az igaz egyenes szótúl pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat, a világ bámulja és irigyli.

A közrestség nem engedi… a nemtelen emberben mélyenfekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalanok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke van, tudniillik saját szánakozásra méltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknak sem engedő gőgjében. (Szükséges magyarázat, ha figyelmetlenül átsiklanánk fölötte: az igazságtalanok itt azokat jelenti, akik nincsenek az igazság birtokában.)

Még egyszer: 1831. Századokon keresztül, írja Széchenyi, és bár azt nem pontosítja, hány századról van szó, kicsit kaparjuk meg ennek a felületét – mikor volt más a magyar, mikor nem tartotta magát a lehetséges világok legnagyszerűbbjének? Hadd adjak erre a kérdésre egy hervasztó választ: nem tudjuk. Azért nem tudjuk, mert ha volt is olyan kor, amiben a magyar még nem ilyen volt, arról nem szól a história. Az ősapákról, akik szabadon éltek-haltak – néhány ezer évvel ezelőtt valahol az ázsiai sztyeppéken esetleg, ott élhettek-halhattak szabadon. Hacsak nem tartjuk ősapáinknak a Csák Mátékat, Borsa Kopaszokat, Aba Amadékat, Garaikat, Lackfikat, esetleg Zsigmond királyt vagy Nagy Lajost.

Ugorjunk valamivel több, mint száz évet, most jön az igazán kínos. A BBC History márciusi számában van egy cikk Veesenmayerról (a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjáról), azon belül a teljes Veesenmayer-jelentés 1943 decemberéből. Abból idézek egy részt:

Amit viszont „nemzeti ellenállásnak” neveznek, valójában passzív ellenállás mindenkivel, nem utolsósorban önmagukkal szemben. Ennek bizonyítékául arra emlékeztetek, hogy a trianoni szerződésben megcsonkított Magyarország 20 éven keresztül félárbocra bocsátotta zászlóját, és alázatosan várta területének növekedését, anélkül, hogy gyakorlatilag bármit is tett volna annak érdekében. Mikor aztán eljött az alkalom, több mint enyhe nyomásra volt szükség, hogy Magyarországot szerencséjéhez segítsük. Három ízben növekedett területe jelentős mértékben a birodalom révén, három ízben növekedett saját közreműködése és harca nélkül, és így hatalmi és területi gyarapodását saját alkalmatlanságával a Danaidák ajándékává változtatta. Miért mindez? Figyelembe véve, hogy a korszerű politika egyben alkalmazott természettudomány is, az élettant is segítségül kell hívni, hogy a válasznál az ország mai helyzetének kulcsát történelmi fejlődésében megtaláljuk. 1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem. Csak 1686-ban következett el Buda felszabadítása a törököktől, és Magyarország azután is többé-kevésbé valamiféle függőségi helyzetben volt 1918-ig. Sohasem volt kellő népi ereje és forradalmi lendülete, hogy önálló állammá váljon. Így az 1703–1711. évi, Rákóczi vezette forradalom is csak zendülés volt, nem alapvetően forradalom. Lázadtak és szabotáltak minden felsőbb hatalom ellen, mely az ország sorsát meghatározta. De ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait. Magyarország részvétele az 1848–1849. évi eseményekben szintén csak úgy vált lehetségessé, hogy Bécs utat mutatott.

Azért ez így elég borzalmas, nem?

(Mielőtt folytatnám, gyorsan tisztázzunk valamit: ha netán nem tudják, mi a „Danaidák ajándéka”, segítek. Mindössze egy nyilvánvaló leiterjakab, azaz fordítási hiba. Keresgéltem az emlékezetemben, aztán különféle enciklopédiákban, még a legmegbízhatóbb Ókori Lexikont is fellapoztam és elolvastam Babits versét, hogy mi volna a „Danaidák ajándéka” – semmi. Felhívtam az általam ismert legműveltebb, legolvasottabb embert, még neki is egy délutánjába került, mire eljutott oda, hogy Vergilius-nál keresendő a megoldás: Timeo Danaos et dona ferentes azaz félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. Danaos – görögök. Veesenmayer nyilván a trójai faló történetét idézte, ezt fordította a jelentés magyarítója Danaidáknak. Kissé szégyelltem magam, hogy nem én jöttem rá, alig másfél hónapja idéztem ezt a mondatot egy bejegyzésemben, ami a Kolozsvári Szalonnában jelent meg, itt nem.)

Egy náci is lehet valamennyire művelt, Veesenmayer az volt, a jelentését alapos előtanulmányok után írta meg. „1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem.” – írta, és még jó, hogy nem nézett utána alaposabban, mert akkor azt is írhatta volna, hogy az „ezeréves államiság”, amire olyan teleszájjal hivatkozik minden ostoba politikus, valójában sosem létezett, 1526. előtt sem. „…ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait…” Megalázó, különösen, ha az írja, akinek legfőbb feladata eldönteni, mi legyen Magyarország sorsa, meg kell szállni vagy nem szükséges.

(Párbeszéd egy anekdotában – újságírói kérdés: mennyi időt vesz igénybe Magyarország megszállása? Veesenmayer: egy hetet. Újságíró: és ha ellenállnak? Veesenmayer: akkor egy napot. Újságíró: az hogy lehet? Veesenmayer: akkor nem kell minden városban végighallgatni az üdvözlő beszédeket.)

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét…

Berzsenyi Dániel verse A magyarokhoz. Korábbi, mint Széchenyi, de már a XIX. század. Mikor volt fényes az a nemzeti bélyeg? És amikor tényleg fényes volt, az mennyire volt magyar? Mit jelent az, hogy magyar? Miért nem szorgalmazza az irodalomoktatás Arany János versének megismertetését?

Áll a hajsza, vége-hossza

Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
„Magyar a magyar” Zsigmondnak,
„Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
„Ámbár – mond ez – udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!… Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni…

…Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még… él örökké
A dicső Hunyadi János.

(Arany János: Szibinyáni Jank)

Még egy pillanatig maradva annál a (különben szinte megválaszolhatatlan) kérdésnél, hogy mit jelent a magyar. Hunyadiról annyit tudni bizonyosan, hogy írni-olvasni nem tudott, latinul nem beszélt. Arról nincs dokumentum, ha latinul nem, milyen nyelven beszélt, tudott-e magyarul. Életkörülményei ismeretében arra lehet következtetni, hogy talán törve, néhány szót.

A fiáról, Mátyásról ennél valamivel bővebb ismereteink vannak. Tavaly augusztusban már elmélkedtem kicsit a nagy magyar öncsalásról, átemelek abból egy részt:

Nemeskürty István írt egy könyvet, amikor még nem képzelte magát nyugalmazott dandártábornoknak, hanem értelmes történészként viselkedett, aminek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben. Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna valaha nemzeti nagylétünk, mert (egy mondatba foglalva Nemeskürty könyvének lényegét) Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. („Magyarország hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs az ország területén… A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a törökök számára… két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország területén… Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték. Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az ellenállást és lecsap…”) Kisfaludy Károly még próbált valamelyest lelkesíteni:

Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit bírt megjegyezni a magyar, hogy

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk, mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk, viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk. Azaz teljesen érdektelen, amit Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mi tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége volt. Hogy minek volt vége? Nyilván elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának. Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végigdúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze – a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai uralkodó nemigen állt vele szóba (ismerős ez valahonnan?), és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. A nápolyi Beatrix aztán a maradék „nemzeti” nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta (különben nagyon helyesen) az országot, sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.) A mi nemzeti nagylétünk egyik valóban nagy alakját, Szibinyáni Jankot, azaz Hunyadi Jánost a románok is, szerbek is magukénak vallják, méghozzá teljes joggal, az őt felemelő Zsigmond királynak (bizonyos források szerint Hunyadi igazi apjának) azt vágta a szemébe Hédervári Kont István (vagy az ő fegyverhordozója), hogy „én neked, cseh disznó, bizony nem szolgálok.”

Szóval mi legyen? Az Európai Unió különféle tisztségviselőinek különféle állásfoglalásait olvasva meddig kell még eltűrnie annak a néhány közmagyarnak a megvetést és lenézést, aki nem szolgált rá, aki szeretné a széthazudott, melldöngető történelmét végre a maga valójában ismerni, és annak megfelelően élni és közlekedni ebben az összeszűkült világfaluban? Még mindig a legrosszabbat kell választani, még mindig egy neveletlen, ostoba tömeggyilkost kell követni? Felmerül persze egy másik kérdés is, szétnézve és látva elempé meg momentumszerű kitüremkedéseket: van más?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!