November 17,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Vége van, mindjárt vége van

Vergődik a tél. Maradni akar mindenáron, hideg szorítással elpusztítani a rügyeket, elűzni a tavasz melegét. Kinézek az ablakon és hazugságot látok. Fehér takaró borul a földre. Szűziesnek, tisztának, csábítónak látszó fagyos, lucskos, gyilkos lepel. Azt hazudja, hogy így szép, így jó, így biztonságos. Azt hazudja, hogy puha, meleg, őszinte, tiszta. Azt hazudja, hogy nem jó nélküle, mert amit eltakar az ocsmány, kopár, veszélyes.

Hazudik a hó. Nem óvja a földben szunnyadó magot, hanem meg akarja ölni. Nem melengeti a rügyeket, hanem feketére akarja fagyasztani, hogy ne bújhassanak elő az üde zöld levelek, ne bomolhassanak ki a szirmok, ne fejlődhessen belőlük vérvörös cseresznye, se aranysárga, nyárízű körte.

A tél maradni akar. Örökre. Magának akarja a kertben a diófát, a málnabokor hajtásait, a didergő madarak apró életét, a virágokon dongó méhek zümmögését, az aranyvessző méz-sárga tombolását, az orgonabokor bódító illatát, az ibolya szemérmes szépségét. Fagyos, álnok, fehér pusztítást látok ott, ahol a zöld fűben százszorszépek nevetgélnek március végén. Máskor. Most nem. Most tombol a tél.

Tombol, mert tudja, hogy nem maradhat. Tudja, hogy hiába minden, el kell takarodnia. Mert lejárt az ideje. Tudja, hogy a nap melege erősebb, mint amit elvisel a vastag hóréteg, a hóra terített jégpáncél. Marad, két napig. Háromig. Egy hétig. Mindegy. Végül eltakarodik, mert egy nála hatalmasabb erő elűzi. A mindent befedő hófehér lepel előbb piszkos-szürke lesz, megroskad, megmutatja ocsmány valóját. Előbukkan alóla a rejtegetni akart valóság. A kopárnak látszó föld, a reménytelen, terméketlen pusztulás. A fák, a bokrok ágainak végein feketére fagyott rügyek haldokolnak. Sár, mocsok, reménytelenség marad a hazug hó után.

Nem sok, néhány nap. Néhány nap és az élet győz. Egy reggel a sár felszárad, a fű apró dárdái átfúrják a halottnak tűnő száraz gyepet. Egy reggel a fagyott rügyek lehullanak, mert lelöki őket a frissen sarjadó, élettől lüktető új rügy. A madarak előbújnak a zugokból, ahová a fagy elől menekültek és boldogan napfürdőznek a fák harsogó zöld leveleket bontó ágain.

A levegő megtelik illatokkal, a táj megtelik színekkel, zöld, hófehér, vérvörös, kék, lila, rózsaszín lesz minden, ami most fagyos-fehér. A tél nem tudja elpusztítani az életet, mert korlátozott a hatalma és korlátozott az ideje. Akkor is, ha most nem úgy tűnik és akkor is, ha igyekszik úgy tenni, mintha mostantól ez lenne. Örökkön örökké. Akkor is, ha azt akarja elhitetni, hogy az övé itt minden, hatalmában áll maradni, hogy a csúf valóságot takarja el pihepuha hófehér leplével. Akkor is, ha azt hazudja, hogy értünk teszi, minket óv a szörnyű valóságtól, hogy nekünk jó a vakító szemfényvesztés.

A tavasz erősebb. Az élet erősebb. A jég és a hó elolvad a föld beissza, hamarosan nyoma sem marad. Néhány nap, pár hét és sarkig nyithatjuk az ablakokat, hogy a friss szél átjárhasson mindent, miközben kisöpri az eldugott zugokból is a nyirkos, dohos hideget, édes orgonaillattal kárpótol a mostani vacogásért.

Így lesz, mert ez a természet rendje, amit semmi nem képes felülírni, megváltoztatni. Legfeljebb elodázni lehet a tavaszt, megállítani nem. Vége van, mindjárt vége van. Csak egy kis kitartás kell még és hamarosan emlékezni sem fogunk erre a hazug fehérségre.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.