Besurranó/trükkös tolvajbandák sarcolják rendszeresen a városlakókat. Nálunk is.
Nem tudom, az egyik itt bizonyos ideig néven nem nevezett, egykor újságként közismert orgánumnál eltöltött húszpár évem alatt hányszor írtam/írtuk meg preventív jelleggel, hányszor kértük a kedves lakosságot, hányféleképpen könyörögtünk, példák tucatjait hozva: ne tessenek beengedni senkit a lakásba, akinek nincs ott dolga, ne tessenek elhinni semmilyen kacsamesét, bármiféle kétség esetén hívják a szomszédot, telefonáljanak a gyereknek, unokának… hogy inkább ne tartsák otthon azt a rongyos pár milliócskát, és ha netán mégis, hát ne a konyhaasztalon, a kockacukros ibriknek támasztva… és ne fizessenek senkinek, aki azt mondja, a gyermekük/unokájuk balesetet szenvedett, és azonnali fluxusgenerátoros sejtbeültetésre kell ötmillió forint, máskülönben megnémul. Tényleg nem tudom: mondjuk százszor biztosan. Kevés. Valószínűleg az ezer is kevés lenne, meg a millió is.
Én például kábé naponta igyekszem elmagyarázni anyámnak, hogy lehetőség szerint ne engedjen be idegeneket a lakásba: az eredményeim, fogalmazzunk úgy, meglehetősen szerények. Az igaz, a migránsoktól úgy retteg, ahogy elő van írva (be kell azért vallanom önkritikusan, amióta nem szívja magába, mint korábban, naponta pár órácskán át a „köztévé” tanításait, eléggé visszafejlődött e téren), lánccal zárja az ajtót, nehogy rátörjék, a többit ne is mondjam, asszonyaink, lányaink, tudjuk.
Ami viszont az egyéb kopogtatókat illeti, nos, azok vonatkozásában már egy osztással kevésbé szigorú. Előfordult, hogy arra léptem be az ebédlőbe, hogy két ismeretlen, jól öltözött arc ül az asztalnál, nem kellett sokáig találgatnom, hogy rájöjjek, derék mormonok, amerikai egyetemisták – azt nem tudom, mi lelhette őket, én hozzájuk se szóltam, de tíz másodperc múlva már hírük-hamvuk se volt: lehet, hogy nem voltam épp olyan mosolygós kedvemben. Kicsit elbeszélgettem anyámmal – ő viszont egyre azzal érvelt, de hiszen magam is láthattam, milyen csinosan fel voltak öltözve…
De túléltünk mi ennél súlyosabb eseteket is – talán még emlékeztek rá, egyszer még egy képviselő is bejutott a lakásunkba, és de milyen remekül elbeszélgetett a szüleimmel, dacára, hogy a világnézetük, ugye, azért… na… Mindezek mellett és ellenére ismét lecsapott a ménkű: itt, az emeletünkön, két ajtóval odébb lakik egy nagyon kedves, roppant jóravaló bácsi, akihez két hete jutott be egy páros (csak jelzem, valószínűleg ugyanazon a napon, de legfeljebb másnap még egy helyen kaszáltak egy elég komolyat). A szokásos ügy: valahogy bejöttek a lépcsőházba, aztán bekopogtak, majd amikor az ajtó kinyílt, nagy rössel benyomultak, valami olyasmivel, hogy a szociális irodától jöttek, a nyugdíj ügyében meg kell tudniuk, hogy… aztán valakinek pisilni vagy inni kell, ha nem gond, addig a másik elbeszélget, majd a sietős távozás után kiderül, hogy nagyon sok pénz hiányzik valami nagyon kézre eső helyről.
Tragédia, nem mondhatok mást, de tényleg. Sajnos épp külszolgálaton voltam aznap, ezért az egész ügyről csak később szereztem tudomást – a rendőrség nagy erőkkel vonult ki, és állítólag szinte egész nap itt dolgoztak, személyleírás, minden egyéb, a végeredményt illetően túlságos illúziókat kár lenne táplálni, az ilyesfajta ügyek felderítési százaléka az oszlopdiagramon, azt kell gondolnom, szabad szemmel elég nehezen kivehető. Barátom, aki riasztóberendezések, kamerarendszerek és minden ilyesmi avatott szakértője, azt mondja, a jellemző az, hogy hozzánk mondjuk Mosonmagyaróvárról vagy Nyíregyházáról érkezik röpke turnéra egy brigád (cserébe a mi szakembereink is más városokban ügyeskednek): megcsinálnak két-három helyszínt, aztán kocsiba vágják magukat, és mindenki bottal ütheti a nyomukat. Ha nem követnek el valami ordító szarvashibát, a lebukásuk esélye meredeken közelít a nullához.
No jó: persze egy ilyen eset után rendesen felbolydul a házunk: valamit tenni kell, ilyenkor az emberben felbuzog a tenniakarás – ez ne ismétlődhessen meg. Tegyünk egy kamerát a földszintre, nézzen az ajtóra – ha bármi van, visszanézzük, ki volt az, és nagyjából meg is volnánk. Másnap, már említett barátom hamar lelohasztja a lelkes amatőrt. Nézzük, mondja ő, mi van akkor, ha tegyük fel, a kamerafelvétel alapján a hatóságok számára is kiderül, nem más, mint Baradlay Richárdné született Jókai Mória jött be a lépcsőházba 11.46 perckor? Hát semmi sincs. Egy lépcsőházba bemenni ugyanis nem büntetendő. Ám hogy három perccel később mi történt mondjuk Miska bácsi előszobájában, nos, erről már aligha lesz bárkinek is felvétele. Baradlayné elmondja, ő csak azt szerette volna megkérdezni Miska bácsitól, hogy érdemes-e egy akváriumban tartani a kék gurámit meg a vitorláshalat, vagy megeszik egymást, ennyi volt. Pénzt? Ő még életében nem látott, semmilyet se. És itt akkor végeztünk is.
Egy ilyen eset egyébként szinte pont ugyanígy megesett mondjuk úgy öt éve: egy idős bácsihoz mentek fel az unokás/sejtbeültetéses sztorival, mondjuk nagyjából annyira néztek ki idegsebésznek, mint én, ám a bácsi csont nélkül felszedte a sztorit, beült a doktor urak autójába, elment velük az OTP-be, majd kivett és átadott nekik ötmilliót, ha jól emlékszem. Az autót, rendszámostól, rögzítette a köztéri kamera: a benne ülőkhöz simán eljutott a rendőrség – ők pedig mosolyogva elmondták, ó, igen, szívjóságból valóban hazavitték a bácsit, aki alighanem megszédülhetett egy kicsit, nagyon sajnálják.
Ahogy a neten mondjuk, ennyikeh. Jöhet a tanulság, nem marad más, kedves jót akaró mindannyian, magamat is beleértve, beszélgetni kell. Anyánkkal, a szomszédokkal, a padon ülő nénikkel, mindenki mással, akit csak elérünk – mellesleg, halkan mondom, nem is olyan rossz hobbi. Mert persze beszélgetni nem kizárólag a bűnös szándékkal érkezők elleni védekezésről lehet…
Boda András
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.