December 12,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Mostanában esténként Bill Evans-t hallgatok

Bill Evans-t hallgatok. Talán az egyetlen zene, ami mellett írni is tudok, ilyesmit legalábbis. Volt sok zseniális jazz-zongorista, voltak nála jobbak is (mi az, hogy jobb, miben jobb – ezt most hagyjuk), valamiért őt kedvelem leginkább. Nem is azért, mert az ő stílusát tudom utánozni (John Lewis-t, Erroll Garnert is tudom), hanem mert olyan a hangulata… na jó, fogalmam sincs, miért. Csak. Nem kell mindig mindent megmagyarázni.

Strand vendéglő, Balatonszárszó, 1959. Minden este ott voltunk, tízen-tizenketten, némelykor húszan, az egész kompánia, mi mind, az ősszárszóiak. Mariann is. Néha táncolt velem. Kicsit unta. Eltartott magától, nem kellett erőlködnie, általában a lányokra bíztam a kezdeményezést, az történt, amit akartak. Jó lett volna, ha Mariann közelebb jön, ha úgy simul, ahogyan tánc közben lehet az illedelmesség határain belül, de ha nem, hát nem. Körülbelül tíz éve néztem át vágyakozva a kertjükbe, két kerítés választott el tőlük, a filagóriáról lehetett odalátni, hintáztak Macival, a nénjével, hangosan nevettek, túl hangosan ahhoz, hogy természetes legyen, de azt nem gondoltam, hogy a mozdulatok és a hangok nekem szólnak. Az Ady Endre utca túloldalán lévő házban Latabárék nyaraltak, Kati a mamájára hasonlított, Kálmán bácsi mondta is, hogy ha Kati rá hasonlítana, akkor nem járnék át hozzájuk olyan sűrűn. Úgy emlékszem, nem sértődött meg, amikor elnevettem magam, erre nem volt mit mondani. Előfordult, hogy Katival akkor jöttünk ki a kapun, amikor Mariann éppen arra jött. Mariannt szemmel láthatólag hidegen hagyta a dolog, pedig Kati nagyon szép volt. Teljesen más, mint Mariann, de azt hiszem, szebb. Mariannt nem érdekelte. Nem érdekeltem.

Egy este Kiss Feri, a Strand vendéglő üzletvezetője odajött az asztalunkhoz, és megkérdezte, nincs-e köztünk valaki, aki tud dobolni. Mondtam, hogy én tudok. Kiss Feri élete megmentőjének nevezett, és fölvitt a dobogóra, hogy bemutasson a zongoristának, közben kezdte volna mondani, mi a teendőm, ha ellenőrök jönnének, és én működési engedély nélkül… mondtam, semmi gondja ne legyen, van működési engedélyem, A kategóriás, tavasszal meg kellett szereznem. A legalacsonyabbat akartam, tánciskolákba járunk zenélni egy iskolatársammal, de a vizsgabizottság addig produkáltatott, amíg megállapította, hogy bőven tudok annyit, amennyi az A-hoz kell.

A vak zongorista örült nekem, megeszi a szendvicsét, és kezdhetünk. Feri nem akarta, túl hosszú lesz a szünet. Mondtam, semmi baj, Géza bácsi egyen nyugodtan, én addig itt elütögetek valamit. A Vendéglátóipari Vállalatnak olyan Ludwig szerelése állt a zongora mellett, amilyet én közelről még nem láttam, ezzel nem lesz nehéz kiszolgálni a nagyérdeműt. Pergődob, kis tamtam, két cipó, nagytamtam, két nagy csinn állványon, lábcsinn, nagydob lábgéppel, a világ csodája, nekem otthon volt egy pergőm, egy lábcsinnem, egy pár verő, egy pár söprű, itt még azokból is két-két pár. Leültem és belekezdtem Gene Krupa szólójába, amit a Sing, sing, sing bevezetőjében üt a nagytamtamon. Elég hamar elég nagy csönd lett, az asztaloknál ülők a pódium felé fordultak.

A stamm dobos, szemesi illetőségű megbízható alkoholista és megbízhatatlan munkavállaló, ezen az estén is inkább otthon rúgott be, valaha egy vándorcirkusznál lehetett az orkeszter dobosa, igazi umtatta muzsikus volt, verte a háromnegyedet, olykor rácsapott egy nagyot a cintányérra, ha elérte a megfelelő telítettséget, hosszú halálpergéseket produkált, amilyet akkor kérnek az artisták, amikor valami veszélyes mutatványba kezdenek, például cigánykerékbe, netán szaltóba. A stamm dobost soha nem zavarta a zongorista játéka, elvolt magába, a közönség rég megszokta. Ez az én szólóm ilyenformán legalábbis szokatlanul hangzott. Géza bácsi letette a parizeres kenyeret, és nyitott szájjal meredt maga elé, azt mondta, hé gyerek. Felé hajoltam, kicsit visszavettem a hangerőből, és azt mondtam, gédúr Géza bácsi, a basszuson egy cé négynegyedben, a többit bízza rám. Hát akkor figyeljél te gyerek, mondta Géza bácsi, és egy lenti céről elindult egy olyan döngő bugilépéssel, hogy rezgett bele a dobogó. Aztán belepiszkált egy gé dúr akkordba, de nem ám, ahogyan azt vártam tőle, hanem csengőn, élesen, rendes kis szinkópával indítva, lényeg az, raktunk egy olyan rock and rollt, hogy negyedóra múlva Kiss Ferinek már a nyugágyakat is ki kellett hozatnia, ott volt egész Szárszó. Kiderült ugyanis, hogy Géza bácsi a harmincas években egy londoni kocsmában zongorázott, valahol a Sohoban, aztán a háborúban megvakult, aztán hazajött, további részletekre nem emlékszem, lényeg, hogy külföldi rádióadókat hallgatott, elsősorban Frankfurtot, az a Balatonnál jól jött, és hallás után otthon mindig lejátszotta magának a legújabb zenéket.

Sikk lett a szárszói strandvendéglőbe járni, ott volt a legjobb élőzene. Jöttek a fővárosból is, egyszer odaült a dobogó mellé két pasi, egy vendég intett, hogy ő rendel nekik, és láttam, hogy Feri zenészkonyakot hoz. Az sötétre főzött, leszűrt tea konyakospohárban, azt kapjuk, ha a kuncsaft konyakot rendel a zenekarnak, a konyhán felírják, záróra után elszámolunk, megkapjuk a pénzt, amibe különben az igazi konyak (Lánchíd) került volna. Kiss Feri odajött hozzám, megkérdezte, mi lenne, ha a fiúk beszállnának, odafent a Budagyöngyében játszanak. (A Budagyöngye volt az ország legfinomabb bárja, a vendég, aki a konyakot rendelte, ott lehetett törzsvendég telente, most Opel kereskedés van a helyén, a házat régen lebontották… Március óta most jártam arra először, jelentem, megvan az épület, mintha valaki lakna is benne, az biztos, hogy nem bár. Bocsánat a rút tévedésért 2015. december 17.) Feri kihozta a raktárból a Vendéglátóipari Vállalat nagybőgőjét, a Budagyöngyei duó zongorából és bőgőből állt, dobosuk nem volt. Géza bácsival együtt fel akartam állni, de kértek, hogy maradjak.

A vékonyarcú fiú ült a zongorához, a szőke hátrafésült hajú Miskin herceg fölvette a bőgőt, azt hittem, a hangszer magával rántja, de nem, megszólalt Bill Evans. Ott Szárszón, a strandvendéglőben a fővárosi Budagyöngye zongoristája előállította ugyanazt a hangulatot, ami egyszer már Chicagóban megtörtént – a jazztörténet írás szerint King Oliver játékára megálltak a táncolók. Szárszón ülve maradtak, úgy hallgatták azt a finom, intellektuális muzsikát, amit Bill Evans-on kívül egyedül ez a budai zongorista tudott eljátszani – soha semmilyen zene nem fogott meg azóta sem annyira. Nem emlékszem, mit csináltam, szerintem önkívületben simogattam a söprűvel a dobot és a csinneket. A szárszói strandvendéglő közönsége tapsolt. Hosszan és kipirultan. A zongorista akkor megszólalt, és azt mondta, most pedig tánc.

Akkor Mariann odajött a dobogó mellé, és megkérdezte a zongoristát, hogy ugye tudnak dobos nélkül is táncra játszani. A zongoristának arcizma nem rándult, csak a fejével intett, hogy menjek. Mariann nem tartott el magától, azt mondta, nem tudta, hogy én ilyen vagyok. Nem mertem megkérdezni, milyen.

Rendezem a lemezeimet, meg kell állapítanom, hogy a bakelit (vinil) még mindig jobban szól, mint bármi más.

Mostanában esténként Bill Evans-t hallgatok.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.