Június 19,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Így kezdődött

Előbújtak a gyávák, a rejtőzködők, akik minden kicsit is veszélyesnek látszó helyzetben meglapulnak, mert kimondva (de leginkább kimondatlanul) azon az alapon élik az életüket, hogy jobb az ilyesmiből kimaradni. Elbújni, kibekkelni, egy félreeső, védett helyen meghúzódni, lehetőleg nem látni, nem hallani, de legfőképpen nem beszélni és nem cselekedni. A veszély majdcsak elmúlik. Vagy nem. Ha nem, hát nem, teendő nincs, naná majd kockáztatom a családom biztonságát. És él tovább a sötét sarokban, valaki előbb-utóbb talán tesz valamit.

És akkor jött ez a Gorbacsov és tett valamit. Ki lehetett óvakodni, körül lehetett nézni. Lehetett egyet szellenteni, amikor a házmester elment az ablak előtt a gangon, és nem volt retorzió. Jött egy ifjú szakállas, aki egy kicsit hamarabb észrevette, hogy itt most nem lesz semmiféle megtorlás, kiállt a Hősök terére, és hihetetlenül bátor dolgokat mondott. (A rejtőzködőknek, a kibekkelőknek nem tűnt fel, hogy semmi bátor nem volt abban, amit az a szakállas mondott, egész egyszerűen csak ízléstelen volt majdnem minden mondata, mert lehetett tudni, hogy nincs semmi kockázat ezeknek a mondatoknak a kimondásában, mert lehetett tudni, hogy ez a szakállas ifjú éppen olyan, mint Széchenyi Zsigmond szafarijában az általam már korábban emlegetett teherhordók, akik röhögnek a döglött oroszlánon. Voltunk akkor néhányan, akiknek feljött a gyomrából a savanyú, de erre itt, ami mostanra lett belőle, egyikünk sem számított.)

Azoknak, akiknek idejük sok, idegeik elszakíthatatlanok, íme: a bujkálók lassan rájöttek, hogy ők most végre megszólalhatnak, cselekedni is lehet, következmény nincs, és akkor elkezdték ököllel verni a szűk kis mellüket, toppantottak a lábacskájukkal, hogy elérkezett a becsületes emberek ideje, és majd most ők… Vártak kicsit, senki nem mondta, hogy tűnés, akkor aztán elszabadult az évtizedeken át mélyen elfojtott bosszúvágy. Kicsike, vékonyka kis bosszúvágy volt az, nem nőtt az elfojtás idején, csak csöndben sorvadozott, de megvolt még. És nagyot lehetett kívánni, olyan hatalmasat, hogy nem is látszott a teteje, de még mindig senki nem szólt, bármit lehetett kívánni. Például hivatalt is, magasat. Ahonnan például lehet parancsolni. Mindenkinek. És lehet bosszút állni. Mindenkin. Azért mindenkin, mert egyes emberek vagy csoportok nemigen voltak, akik megjelölhetők lettek volna mint a bosszú célpontjai, mert ezeket az alakokat voltaképpen senki nem bántotta, hiszen a létüknek éppen az volt a lényege, nem okot adni, nem feltűnni.

Felmerülhet akármilyen halványan a kérdés: ezek az alakok viszonyulhattak másképp a funkcióhoz, a hivatalhoz, mint ahogyan tették?

Felmerülhet a kérdés, miért nem foglalkoztak azoknak az embereknek… jajistenem, embereknek, miket beszélek? Az ország, a nép, a nemzet, ezeket a teljesen értelmetlenül durrogó, semmiféle tartalommal meg nem tölthető fogalmakat használták, miközben a bosszú és a szerzés, a könnyű és büntetlennek ígérkező harácsolás lebegett a szemük előtt. Az emberek mint kirabolható tömeg jelentek meg a szemük előtt, rohadt kommunisták, mind MSZMP-tag volt (jórészt ők is azok voltak), megérdemlik a sorsukat. Felmerülhet a kérdés, hogyan érdekelhette ezeket az alakokat bárki vagy bármi más?

A választásokon győztesnek meg sem fordult a fejében, hogy kis híján 500 év után nincs itt senki, aki megmondaná, mit kell tennünk és azt hogyan, itt maradtunk tíz millióan, azt teszünk, amit akarunk. Volt egy közös ellenség, tudtuk, ki az, elment, nincs ellenség. Itt maradt egy évtizedekkel ezelőtt lerakott fundamentum, ami betemetődött, benőtte a gaz, nem volt időnk építkezni rá, mert jöttek a megszállók, hozták nekünk Rákosit, Kádárt, de most mind elment, a választásokon győztesnek eszébe sem jutott, hogy van itt tízmillió ember, aki erre várt, nosza takarítsuk le azt a demokráciának indult alapot, készítsünk terveket, mert az elmúlt negyven évben azért a világ jócskán haladt, illesszük be ennek a haladásnak az elemeit, és kezdjünk hozzá.

A választásokon győztesnek, de rajtuk kívül másnak sem fordult meg a fejében, hogy ezen a 93 000 négyzetkilométeren pillanatnyilag nem létezik ellenzék. Egyelőre mindenki ugyanazt akarja: a magántulajdonra bazírozó szabad társulások rendszerét és a törvény előtt való egyenlőséget, hogy soha többé ne legyen kizárólagos semmi, sem párt, sem isten. Ha már mindenáron pártok kellettek (jó, sokáig tiltott játék volt, egye fene, játsszunk most pártosdit), akkor lehetett volna olyan koalíciót alakítani, amiben nem ért egyet mindenki mindenkivel, lehet bírálni, új szempontokat megfontolás tárgyává tenni, de a cél közös. Ugye nem tetszik azt a naiv elképzelést erőltetni, hogy a politikának mindig erről kellene szólnia? Ez máshol sem nagyon megy, de Magyarországon, ahol a gyűlöletalapú társadalmat építjük…

Akik ezt így gondolták, csak álltak széttárt karral, és nem akarták elhinni, hogy néhány dzsentroid nosztalgiával átitatott régivágású, élükön az egész életében miniszterelnöknek készülővel a Horthy-korszakot kívánja visszaállítani. Díszmagyarba öltöztek a népnemzeti gerincűek, 1990-ben magukra húztak egy olyan gúnyát, ami már 1920-ban is mulatságos volt.

És legfőképpen elnevezték magukat konzervatívnak, abban a hitben, hogy az állott levendulával keveredő naftalinszag jelenti a konzervativizmust. (Bocsánatot kérek mindenkitől, aki a „valódi” konzervativizmus megjelenését várja Magyarországon, én különben mindenféle konzervativizmust szomorúnak, ócskának és kártékonynak tartok. Nem épületeket, szobrokat és tájakat, nem szép népszokásokat, táncokat és viseleteket tartanak ugyanis megőrzendőnek, pártot ilyen fölösleges célokkal nem szokás alapítani. Penészes eszméket, rég lejárt politikai eljárásokat, gyorsan romló, hamar avuló árukat őriznek, azaz akadályozzák az embert a természetes fejlődésben. Az emberré válás folyamatának elpusztíthatatlan akadályát keresztény konzervativizmusnak nevezzük, ha belegondolnak, nagyon messze vagyunk még attól az állapottól, ahonnan már csak visszafelé érdemes nézni – akármilyen mértékben. A fák tömeges legyilkolása, az épített és a természeti örökség kipusztítása – mint napjainkban látjuk – nem a fejlődés mutatója, ezt nem pártnak kellene megakadályoznia, de ez már egy másik történet.)

Lett győztes „hatalom” 1990-ben, az ócskalelkű bugrisok hatalma.

Így kezdődött.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.