NEHAZUGGY

A hazafiságról

Nyolc éve annyira lengetik itt a piros-fehér-zöld lobogót, miközben 500 év óta először senki sem akarta kitépni a kezünkből, annyira tele van az ország vezetés szája – és nyilván csak az – a nagy löttyös hazafisággal, akkorákat döng a mindenki mást lenéző, fensőbbséges szittyadiadal, hogy úgy gondoltam, nekem nincs, és nem is egyhamar lesz ezügyben mondanivalóm. Most mégis van.

Azt írta egy jó angol újság, hogy gyermeteg a politikai osztályunk. Itthon annyira nem foglalkoznak ezzel a lappal, nekem is véletlenül került a kezembe, de éppen azért találtam szörnyűnek, mert nem gazdasági újság, és a politikával is alig törődik. Eddig – úgy tudom – nem írt Magyarországról. Olyan igazi angol, amilyenek a klubjaik, a finom anyagból készült öltönyeik, és a falusi utcáik.

Meg amilyen az ismerősöm mesélte történet: egy közlekedési lámpánál a második helyen álló autós kiszállt, midőn a lámpa harmadszor váltott zöldre, ám az előtte álló kocsi még mindig nem indult el, a vezető ülés mellé lépett, és azt kérdezte, asszonyom, ön a zöldnek melyik árnyalatára vár. A jó angol újság nem azt írta, hogy egy neveletlen, rosszmodorú, agresszív és vérig sértődött társaság akkora zajt csap, hogy az ember a saját hangját sem hallja, hanem hogy éretlen a magyar politikai osztály.

A jó angol újság nem ment bele a részletekbe, nemcsak azért, mert az túlment volna a jóízlés határain, ha belemegy a részletekbe, hanem azért sem, mert a dolog egyelőre nem is igazán érdekli. Kicsit kellemetlen, hogy azok ott, arra kelet felé tépik egymás kezéből a babaruhát, az egyik folyton ricsajozik, letolja a nadrágját, és a csupasz ülepét mutatja, a másik meg csak hüledezik, hogy nade kérem, így nem lehet viselkedni, mondom, kicsit kellemetlen, mert úgy hírlik, Strassbourg-ban meg Brüsszelben is ezt csinálják, de egyelőre annyira nem fontos. Esetleg jó volna, ha vennének órákat egy tánc- és illemtanártól, vagy valami ilyesmi, de hát ahogy gondolják… Asszonyom, ön a zöldnek melyik árnyalatára vár…

Bretagne-ban nyaraltunk egy Port Manech nevű halászfaluban. Ha a nyaralás fogalmának nem a klasszikusan teljes terjedelmét használjuk, csak egy szűkített komfortfokozatút, legalább napi egyszeri étkezéssel, akkor is talán pontosabb úgy mondani, hogy Port Manech-ben töltöttünk nyolc-tíz napot 1977. nyarán. Azokon a napokon, amelyek az ennivaló vásárlás ünnepét jelentették, én jártam át a szemközti szatócshoz, minthogy a feleségem nem beszélt franciául. E rendkívüli alkalmakkor sosem tartottam előadást Racine dramaturgiájáról, ahhoz meg elég megtévesztő volt a nyelvi készségem, hogy az eladó csak a harmadik vagy negyedik beszerző napon tegye föl a kérdést: Franciaországnak melyik vidékéről származom, mert azt hallja, hogy nem vagyok breton. Mondtam, magyar vagyok. Az eladó, akiről nyomban ezután kiderült, hogy az üzlet tulajdonosa, ezen úgy meglepődött, hogy bezárta a boltot, és összehívta a személyzetet egy rögtönzött kvízjátékra: ki hallott már arról, hogy van egy Hongrie nevű ország is a világon, annyit segít (tőlem már hallotta, könnyű volt neki), hogy az illető ország ráadásul Európában van. Érdekes és tanulságos vita alakult ki, amelyben a játékszabályok szerint én csak igennel vagy nemmel válaszolhattam, egy-egy minimális segítséggel olykor kiegészítve. Az egyik péknek végül beugrott, hogy egyszer hallott valamit valahonnan messze északkeletről, a cseh tenger partjainál mintha volna egy egzotikus ország (művelt ember volt a pék, olvashatott Shakespeart) – tényleg, mondjam már, hogyan van ez a mi nyelvünkön. Mondtam, Magyarország. Tetszett nekik. Kérték, hogy meséljek róla, és ne azt mondjam, Hongrie, hanem azt, hogy Magyarország.

Meséltem, és mindig úgy mondtam, hogy Magyarország. Nem emlékszem, miket meséltem. De végül abban maradtunk, hogy ők feltétlenül el fognak jönni hozzánk, mert ez egy csodálatos ország lehet, és nagy megtiszteltetésnek tartják, hogy náluk vásárolok.

1977-ben átfogó vizsgálat folyt ellenem, amelynek a végeredményét úgy prognosztizálta a VIII. kerületi pártbizottság prominense, midőn átadta ügyemet a Pártközpontnak, hogy a mi liberális országunkban már senkit sem csuknak börtönbe a politikai nézetei miatt, de amit én megengedek magamnak, az bőven túlmegy az ő tűréshatárukon, nagyon sajnál engem, amiért nem vagyok hajlandó a nyilvános bocsánatkérésre, aminek következtében pedig csak az állásomat veszíteném el…

Abban az évben 34 éves voltam, életemben harmadszor utaztam. Addig történt velem egy és más, sokszor, sok helyen hallottam hogy nem vagyok én idevaló, bizonyos vélemények szerint 1970-ben azért kaptam meg első útlevelemet, mert a hatóságok arra számítottak, hogy kint maradok, jobb lesz úgy nekik is, nekem is.

Nem emlékszem, miket meséltem Magyarországról, de azt tudom, hogy könnyű dolgom volt, mert a hallgatóság semmit sem tudott rólunk, nem tehettek föl kínos kérdéseket.

1970-ben anyám egy kedves ismerőse látott vendégül Leoniban, a Starnbergi tó partján, Böse úr író volt és filozófus, az akkori nyugatnémet szellemi elit kiemelkedő alakja. Ő jól ismerte Magyarországot, hajnalig tartó vitákat folytattunk, időnként fölnevetett, és azt mondta, már majdnem megingattam, már majdnem elfogadta az én érveimet és leírásaimat, amelyekkel védem a védhetetlent, miért teszem ezt? Mert az az én országom. De hát nem jó, nem működik, fals az egész! Persze, tudom, de most nem erről beszéltünk, hanem Magyarországról. Diktatúra van! Tudom. Lecsuktak, agyonvertek, osztályellenségnek nyilvánítottak! Nem felejtettem el. Akkor mit akarsz ott? Az az én országom.

Ez itt egy földterület, amely különféle asztalokon különféle papírokra rajzolt vonalak által meghatározottan különféle határok között valamivel több, mint ezer éve Magyarországnak neveztetik. Különféle szláv és germán néptörzsek által körülvéve tartja a maga idegenségét, mert tartatják vele puszta etológiai alapon, amennyiben az ősember csoportazonosságra épülő önmeghatározási képessége az évezredek során annyit fejlődött, hogy az idő előrehaladtával mind nagyobb távolságokról tudjuk ölni egymást. Olykor lett volna lehetőségünk, hogy idegenek helyett kedves szomszéddá váljunk, ám azon ritka alkalmakkor, amikor mi voltunk errefelé a legerősebbek, tehát megengedhettük volna magunknak, hogy nagyvonalúak legyünk, nekiláttunk nagyképűsködni, és törvények által lenézni tótbregyót, csuest, oláhot. A világátlagnál is ostobább és felfuvalkodottabb magyar politikai élvonal (ezeknek a mostaniaknak példaképül szolgáló elődök, akik egyebek között két háborúba vitték bele az országot) ezek elhitették a néppel, hogy a magyar különb mindenkinél – és mégis itt vagyunk.

Átrajzolták a vonalakat, megszabták, mit tehetünk, hol és mikor, megaláztak és közölték, hogy alábbvalók valók vagyunk mindenkinél – és mégis itt vagyunk.

Nem vagyunk sem különbek, sem alábbvalók, csak más a nyelvünk, és kicsit más a szellemi és civilizációs kincstárunk. Én ebbe a kincstárba születtem bele. A magyar nyelvet beszélem a legjobban, és ahhoz vagyok szokva, hogy általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Elfogadtam ezt a valamivel több, mint ezer évet olyannak, amilyen vélhetőleg volt, és igyekszem sokmindenkinek elmondani, hogy vélhetőleg milyen volt, megpróbálván a többi ember szemének szintjére irányítani az égre emelt, öntömjénnel elhomályosított tekintetet, és kiegyenesíteni a szolgálatra görbült gerincet. Itt voltam skarlátos, itt féltem, hogy hazafelé az iskolából megvernek, aztán amikor megvertek, már nem is olyan nagyon féltem. Magyarul tanultam írni, olvasni, és bár tudok még egy néhány nyelven, némelyiken írni-olvasni is megtanultam, az azért nem olyan, mert amikor magyarul tanultam, még kisgyerek voltam, és akkor itt hatalomátvétel volt, kitelepítés, porszag és az ápolatlanság változtathatatlannak látszó, áporodott lehelete. Meg voltak aztán napsárga színű, szalmaillatú nyarak, távolból vágyott lányokkal, akik megközelíthetetlenek, pontosan olyanok, ahogyan Karinthy Frigyes leírta őket a Tanár úr kéremben. És volt Karinthy Frigyes meg a Tanár úr kérem. Jó, volt Leacock, Milne, Thomas Mann és Montaigne, akik így együtt talán kitesznek egy Karinthy Frigyest, de amiről ők írnak, az egy kicsit más. Nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire ez a mi szellemi és civilizációs kincstárunk különbözik az angoltól, a némettől meg a franciától. Nem jobb, mint azok, szerintem nem is rosszabb, de az bizonyos, hogy legalább egy szempontból más, abból a szempontból, hogy ez az enyém, mert jobban ismerem, mert itt éltem, ahol magyarul beszélhetek, és ahol általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Ez az én országom.

A fene egye meg, Ország Vezér úr, ne mocskolja be az én országomat. Én nem akarom szégyellni, hogy magyar vagyok!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább