Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Vége? Vége van már? Megdöglött?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tudta, hogy valahol ott kell lennie. Hogy hol, arra már nem emlékezett, olyan régen volt. Kitapogatta a kapcsolót, de üres kattanáson kívül semmi nem történt. Talán, ha elmozdít egy cserepet, akkor be tud jutni annyi fény, ami elég lesz.

Óvatosan, ujjheggyel tolta feljebb a cserepet, de az az érintéstől több darabra repedt és egyre gyorsuló tempóban csúszott végig a tetőn. Út közben magával sodorta a többi sérült darabot, idegborzoló sikoltással szánkáztak végig az ereszcsatorna rozsdás pereméig, majd a betonon porrá zúzódtak.

Tudta, hogy rossz állapotban van a tető, tervezte is mindig, hogy lecseréli, de halogatta. Azt gondolta, kibír még egy évet, aztán még egyet. Most pedig már mindegy. A réseken beszűrődő tompa szürkeségben már látta a tárgyak körvonalait. Emlékeiben felderengett valami… talán a törött lábú tonett szék alá tette. A széket még a nagyapjától örökölte, kegyeletből tartotta meg. Aztán lustaságból nem csináltatta meg, nem is dobta ki. Végül megfeledkezett róla. Ott volt, amit keresett. Ahogy a körme hegyével megpróbálta kihúzni a szék alól, egy csimbókos szőrrel fedett csontváz esett a lába elé. Az üres szemgödör alatt az apró fogak vicsora ijesztő volt. Kis rohadék, dögölj meg. Érezte a talpa alatt, ahogy a parányi csontok elporladnak. Nem volt jó érzés.

Lassan kiráncigálta a dobozt, felemelte és a lejárathoz vitte. Óvatosan tapogatta ki a fokokat, a keze elfehéredett, annyira szorította a létra szélét. A másik kezével a meglelt kincset markolta a mellkasához. Emlékezett, hogy a harmadik fok eltört, arra vigyázni kell. Nem, mintha nem lenne mindegy. Huppanva ért földet, a lábából kiszaladt az erő. Éles fájdalom hasított a hátába, a lapocka alól indulva sugározta szét a testében az üzenetet, amit nem értett.

Biztos megrántottam a hátamat, gondolta, és közelebb húzta a csomagot, leemelte a tetejét, türelmetlen mozdulattal a földre borította a tartalmát. Már nem emlékezett rá, hogy mi van benne, csak azt tudta, hogy fontos. Valamikor fontos volt. Most értetlenül nézte a földön heverő lomokat. Egy darab kő. Nem tudta felidézni, mi lehet. Talán egy kerítés darabja. A rozsdás szögesdrót felsértette az ujjait, a sebből lomhán buggyanó vér foltot hagyott a tépett rongyon, amibe beleakadt. Közelebb emelte a szövetet a szeméhez, mert lassan szürkült, alig látott. Átsuhant az agyán, hogy még délelőtt van, de megfeledkezett róla, a kék alapon aranyszínű foltra koncentrált. Mi lehet? Mintha csillag ágai rajzolódnának ki az anyag szakadozott peremén. Nem ismerte fel.

A megsárgult, mocskos papírlapot egészen közel kellett emelnie a szeméhez, így is alig tudta kibetűzni a kusza sorokat:

Freude, schöner Götterfunken,
Tochter aus Elysium,
Wir betreten feuertrunken
Himmlische, dein Heili…

Elengedte a lapot. Nem érdekes, valami vers lehet egy idegen nyelven. Van még valami alatta. Beethoven, Örömóda. Öröm? Milyen különös szó. Régebben még tudta a jelentését. Már csak a tudás emléke van meg, a lényege elveszett valahol.

A lapockája alól a fájdalom alattomosan kúszott a karja felé, már teljesen görcsbe rántotta a vállát, a könyöke zsibbadt, a mellkasa fájdalmasan küzdött a következő korty levegőért. Sietni kell. Azt nem tudta, miért és mivel, de sietni kell. Neki célja van. A doboz, a doboz nagyon fontos, ezt tudta. Ezt oda kell majd adnia… kinek is? Valakinek oda kell adnia, tovább kell adnia, ez nem az övé, ő is csak kölcsönbe kapta, hogy vigyázzon rá. De nem vigyázott. Elfeledkezett róla, pedig a dobozban van a megoldás. Azt már nem tudta, hogy mire. A fájdalom már az egész testét beszippantotta, az egész világ egy tűhegynyi ponttá zsugorodott, körülötte csak szürke semmi gomolygott.

Hallotta a durván belökött ajtó rémült sikoltását és azon a tűhegynyi résen látta a fölé hajló arcokat. Az érdekes, ázsiai származásra utaló ravasz szempárt és a másikat, a dülledt, véreres tekintet. Hallotta a hangokat is, bár mintha tenger sodorta volna, hullámokban ért el a tudatáig. Megdöglött? Még nem. Küzd a rohadék. Nem is olyan öreg pedig. Huszonkilenc éves. Meddig vergődik még? Nem tudom.

Látta a közeledő lábat, a cipő talpán a fura bütyköket. Talán szögek. Várta a becsapódást, amikor a szögek feltépik az arcát, talán a nyakát is. Legalább gyorsabban vége lesz. A rúgás elmaradt, helyette a zavaros, véreres szempár tűnt fel abban a pici résben. Valami villant a tompa tekintet felszínén. Gyűlölet? Nem. Félelem. Fél tőlem, ez fél tőlem. Ez volt az utolsó gondolata és észre sem vette, hogy a csillogóan új pengedrót darabot szorongatja, amit a földről markolt fel. Talán a két ember hozta. A két szempárhoz tartozó két férfi. A pengék belemartak a húsába, csontig feltépve az inakat. A görcsbe rándult test már nem érzett fájdalmat. Lehunyta a szemét.

Vége? Vége van már? Megdöglött?

Nem. Küzd. Még mindig küzd.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.