Augusztus 20,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Velük üvölt a hozzájuk butult rajongótábor, vegetál tovább a viceházmesterek rendszere

A fiataloknak (nagyjából 50-55 éves korig) leírok egy foglalkozást… vagy inkább tisztséget? Rangot. Nem is tudom. Majd eldöntik.

A viceházmester egy német szó (Hausmeister) tükörfordításából és egy latin szóból (vice – jelentése: al, helyettes) létrejött hibrid, a köznyelv „becéző” rövidítésében csak vici, elegánsabb bérházakban a vicilakás mellé (a funkcióhoz lakás is járt, általában szoba-konyha), a falra fehér zománctáblát csavaroztak, fekete betűkkel az állt rajta: SEGÉDHÁZFELÜGYELŐ. A vicik ezt a kifejezést vették alapul tevékenységi körük értelmezéséhez, az összetételből ennek is a FELÜGYELŐ részét. Bár az elegánsabb bérházakban is csak házmesternek nevezték a „házfelügyelőt”, azt azért a kevésbé elegáns házak vicije is tudta, hogy a magyar megjelölés az általánosan szokásos magyar tódításból fakad, azaz felügyelőnek nevezi azt, akinek a dolga a lépcsőház felmosása és a szemetes vödrök kiürítése. Mindegy, a vici felügyelt. Mindenre. A felmosásra és a szemetelésre nem annyira, de a lakók viselkedésére a kellő alapossággal.

A figyelmét semmi nem kerülhette el. Utasított és jelentett. Egzecírozta a lakók gyerekeit és az alacsonyabb státuszú felnőtteket. A magasabb társadalmi állásúkat följelentette, viszont azoknak legalább visszaköszönt. Félreértés ne essék, ezek a tevékenységek nem szerepeltek a munkaköri leírásában, ez valahogy kialakult. Az mindenesetre nyilvánvaló, viceházmesternek nem mehetett akárki. Ez a beosztás sajátos mentalitást igényelt. Először is annak a körülménynek a tökéletes eliminálását, miszerint ez alapjában véve egy szolgálat, ellátása a ház tisztántartására szorítkozik. Szolgálatot a vici akkor ajánl fel, amikor az állásért folyamodik. Ha megkapta, attól fogva beletúr a ház lakóinak magánéletébe, megszabja a házirendet, mikor nem lehet a folyosón közlekedni, mert felmosás van (azaz a kő elársztása sáros lével), mikor kell kitenni a szemetet, meddig tölthető a vödör, honnan kell visszavinni a saját ajtóhoz a kiürített szemetesedényt, mennyi időn belül és így tovább. Viceházmesternek lenni elhivatottságot jelentett, úgy értem, a hivatalt betöltő szilárdan meg volt győződve róla, hogy ő van elhivatva a lakók életébe minél mélyebben behatolni.

Egy ideje Németországban vendégeskedem, amíg a fiatalok dolgoznak (a legfiatalabb a bölcsödében húzza az igát), nézem a téli olimpiát (nézem többek között azokat az orosz gyerekeket, akiket a végtelenül ostoba és aljas felnőttek azzal aláznak meg, hogy nem képviselhetik az országukat, nem lehet zászlójuk és himnuszuk valami olyasmi miatt, amiben ők személy szerint vétlenek, azaz ártatlanok), közben a híreket.

Itt most politikai fennforgás van. Hallgatom a bajor miniszterelnök jelöltet meg a zöldek képviselő aspiránsát meg a fene emlékszik, még ki mindenkit. Olyat itt persze nem látni, mint amilyen otthon a csepeli agyagból tapasztott gólem, amiből kifelejtették a vezérlő chipet, vagy a debreceni sűrű, tömör butaság, de itt is csak a külső kevésbé taszító, a lényeg ugyanaz: a politikus a viceházmesternek egy rafináltabb, harsányabb, a saját fontosságtudatában betegesebben hívő és lényegesen kártékonyabb mutációja. Szolgálatra jelentkezik, és legalább annyira tudja, mint a vici, hogy eszében sincs szolgálni. Hagyján, de a politikus azt is pontosan tudja, hogy a választás csak egy értelmetlen formaság, egy mindenki által ismerten fölösleges mozdulatsor, aminek a vége a politikus korlátlan (bizonyos országokban, mint például itt is látszólag korlátozott) uralma a tömegek fölött.

Politikusnak a segédházfelügyelő megy, aki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy a folyosóról beleshessen minden lakó ablakán, az utcai lakások ajtaja előtt hallgatóddzék, és egyáltalán, minden pillanatban beledumáljon az életükbe, megmondja nekik, mit kell tenniük, mikor és hogyan.

A lakók meg tűrnek. Úgy vélik, nem tehetnek mást, a vicimentalitás uralkodásra termett, pusztán azért, mert abból van a legtöbb. Nem mondom, néhány évtizede növekvő sebességgel száguldunk a primitív tömegek uralma alá, de attól, hogy valami tömeges, még nem bizonyos, hogy úgy van jól (egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet – graffiti).

Évtizedek óta írom és mondom, hol nagyobb, hol kisebb példányszámban, hogy a politikus és gyűjtőhelye, a párt nevű istencsapás nem örökkévaló és nem változtathatatlan, ezzel szemben változtatandó, ha az emberiség nem akar megállni a fejlődésben és elindulni visszafelé, hatalmas lépésekkel.

Megint egyszer elment az esélye annak, hogy az istenadta nép először otthon, Magyarországon söpörje el a pártokat, és az általuk megnyomorított közéletet felszabadítva végre olyanokra bízza a sorsát, akik értenek ahhoz, amihez az adott szakterületen érteni kell – volt ám már ilyen, csak amint az ilyen testületek rendbe hoznak egy társadalmat, visszajönnek a politikusok, és a dúlás elölről kezdődik. Teleaggatják a településeket az ostoba arcképeikkel meg a logós lobogóikkal, teleüvöltöznek rengeteg légköbmétert, velük üvölt a hozzájuk butult rajongótábor, vegetál tovább a viceházmesterek rendszere.

Van még másfél hónap. Nem lehetne valamit mégis?

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.