NEHAZUGGY

Velük üvölt a hozzájuk butult rajongótábor, vegetál tovább a viceházmesterek rendszere

Benedikty Béla | 2018. Február 15, Csütörtök | 17:46

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A fiataloknak (nagyjából 50-55 éves korig) leírok egy foglalkozást… vagy inkább tisztséget? Rangot. Nem is tudom. Majd eldöntik.

A viceházmester egy német szó (Hausmeister) tükörfordításából és egy latin szóból (vice – jelentése: al, helyettes) létrejött hibrid, a köznyelv „becéző” rövidítésében csak vici, elegánsabb bérházakban a vicilakás mellé (a funkcióhoz lakás is járt, általában szoba-konyha), a falra fehér zománctáblát csavaroztak, fekete betűkkel az állt rajta: SEGÉDHÁZFELÜGYELŐ. A vicik ezt a kifejezést vették alapul tevékenységi körük értelmezéséhez, az összetételből ennek is a FELÜGYELŐ részét. Bár az elegánsabb bérházakban is csak házmesternek nevezték a „házfelügyelőt”, azt azért a kevésbé elegáns házak vicije is tudta, hogy a magyar megjelölés az általánosan szokásos magyar tódításból fakad, azaz felügyelőnek nevezi azt, akinek a dolga a lépcsőház felmosása és a szemetes vödrök kiürítése. Mindegy, a vici felügyelt. Mindenre. A felmosásra és a szemetelésre nem annyira, de a lakók viselkedésére a kellő alapossággal.

A figyelmét semmi nem kerülhette el. Utasított és jelentett. Egzecírozta a lakók gyerekeit és az alacsonyabb státuszú felnőtteket. A magasabb társadalmi állásúkat följelentette, viszont azoknak legalább visszaköszönt. Félreértés ne essék, ezek a tevékenységek nem szerepeltek a munkaköri leírásában, ez valahogy kialakult. Az mindenesetre nyilvánvaló, viceházmesternek nem mehetett akárki. Ez a beosztás sajátos mentalitást igényelt. Először is annak a körülménynek a tökéletes eliminálását, miszerint ez alapjában véve egy szolgálat, ellátása a ház tisztántartására szorítkozik. Szolgálatot a vici akkor ajánl fel, amikor az állásért folyamodik. Ha megkapta, attól fogva beletúr a ház lakóinak magánéletébe, megszabja a házirendet, mikor nem lehet a folyosón közlekedni, mert felmosás van (azaz a kő elársztása sáros lével), mikor kell kitenni a szemetet, meddig tölthető a vödör, honnan kell visszavinni a saját ajtóhoz a kiürített szemetesedényt, mennyi időn belül és így tovább. Viceházmesternek lenni elhivatottságot jelentett, úgy értem, a hivatalt betöltő szilárdan meg volt győződve róla, hogy ő van elhivatva a lakók életébe minél mélyebben behatolni.

Egy ideje Németországban vendégeskedem, amíg a fiatalok dolgoznak (a legfiatalabb a bölcsödében húzza az igát), nézem a téli olimpiát (nézem többek között azokat az orosz gyerekeket, akiket a végtelenül ostoba és aljas felnőttek azzal aláznak meg, hogy nem képviselhetik az országukat, nem lehet zászlójuk és himnuszuk valami olyasmi miatt, amiben ők személy szerint vétlenek, azaz ártatlanok), közben a híreket.

Itt most politikai fennforgás van. Hallgatom a bajor miniszterelnök jelöltet meg a zöldek képviselő aspiránsát meg a fene emlékszik, még ki mindenkit. Olyat itt persze nem látni, mint amilyen otthon a csepeli agyagból tapasztott gólem, amiből kifelejtették a vezérlő chipet, vagy a debreceni sűrű, tömör butaság, de itt is csak a külső kevésbé taszító, a lényeg ugyanaz: a politikus a viceházmesternek egy rafináltabb, harsányabb, a saját fontosságtudatában betegesebben hívő és lényegesen kártékonyabb mutációja. Szolgálatra jelentkezik, és legalább annyira tudja, mint a vici, hogy eszében sincs szolgálni. Hagyján, de a politikus azt is pontosan tudja, hogy a választás csak egy értelmetlen formaság, egy mindenki által ismerten fölösleges mozdulatsor, aminek a vége a politikus korlátlan (bizonyos országokban, mint például itt is látszólag korlátozott) uralma a tömegek fölött.

Politikusnak a segédházfelügyelő megy, aki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy a folyosóról beleshessen minden lakó ablakán, az utcai lakások ajtaja előtt hallgatóddzék, és egyáltalán, minden pillanatban beledumáljon az életükbe, megmondja nekik, mit kell tenniük, mikor és hogyan.

A lakók meg tűrnek. Úgy vélik, nem tehetnek mást, a vicimentalitás uralkodásra termett, pusztán azért, mert abból van a legtöbb. Nem mondom, néhány évtizede növekvő sebességgel száguldunk a primitív tömegek uralma alá, de attól, hogy valami tömeges, még nem bizonyos, hogy úgy van jól (egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet – graffiti).

Évtizedek óta írom és mondom, hol nagyobb, hol kisebb példányszámban, hogy a politikus és gyűjtőhelye, a párt nevű istencsapás nem örökkévaló és nem változtathatatlan, ezzel szemben változtatandó, ha az emberiség nem akar megállni a fejlődésben és elindulni visszafelé, hatalmas lépésekkel.

Megint egyszer elment az esélye annak, hogy az istenadta nép először otthon, Magyarországon söpörje el a pártokat, és az általuk megnyomorított közéletet felszabadítva végre olyanokra bízza a sorsát, akik értenek ahhoz, amihez az adott szakterületen érteni kell – volt ám már ilyen, csak amint az ilyen testületek rendbe hoznak egy társadalmat, visszajönnek a politikusok, és a dúlás elölről kezdődik. Teleaggatják a településeket az ostoba arcképeikkel meg a logós lobogóikkal, teleüvöltöznek rengeteg légköbmétert, velük üvölt a hozzájuk butult rajongótábor, vegetál tovább a viceházmesterek rendszere.

Van még másfél hónap. Nem lehetne valamit mégis?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!