Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Fából vaskarika

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ifj. Vidnyánszky Marton Lászlóról: „elfogadom, hogy elítélték, de azt nem, hogy kivégezték” – ez az egyik hírportál szalagcíme. Rokonszenves megnyilatkozás egy ifjú színésztől. Még egyet is értek vele. Ezeket az embereket tényleg kivégezték, köztük a világ egyik legkiválóbb színészét, Kevin Spacey-t is, akitől valószínűleg életfogytiglan vették el a munkáját, valamennyire ezzel együtt az életét is. Nem tudom megítélni, arányban áll-e a büntetés az elkövetett bűnnel. Azaz legalább annyira meg tudnám ítélni, amennyire a jogászok hivatalból megtehetik (semmivel sem vág jobban az ő szakmájukba, mint az enyémbe), de fölösleges, mert az ítéletet a szakma hozta meg, hivatkozva (vagy nem is hivatkozva) a közönség nyomására. Elévülni meg valószínűleg akkor fog, amikor már senki nem él azok közül, akik ezt akár csak olvasták a napi hírek között, amiből következik, hogy akkor nem él már a bűn elkövetője sem.

Hogyan jutottunk idáig? Mindig így volt? Ugyanazon a hírportálon olvastam egy másik cikket, amiben az egyik áldozat férje, egy rendező mondja: „A rendező felelőssége, hogy ez ne történjen meg. A rendezői színház léte nem ad felmentést az etikai határok átlépésére.” Azt nem. Csak lehetőséget. A rendezői színház, az adja. Azt tetszik kérdezni, az mi. A forgalomirányító uralma. Az alkotó és a reprodukáló közé tolakodó nyüzsgönc, aki néhány évtized alatt elérte, hogy őt tekintsék a legfontosabbnak, a legnagyobb súlynak, aki az arroganciájával szétdúlta a szakma belső rendjét, és aki még mindig nem veszi észre, hogy a léte „nem jön át a rivaldán”. Azaz a közönség magasról tesz rá, ki rendezte az előadást, a közönség sok évtizedes belső rémuralom után is a színészre és az íróra vált jegyet. Viszont a rendező dúlásának reakciójaképpen távozik a színházból a szünetben – vagy be sem megy a rendező „koncepciójára”, anélkül, hogy tudná, ki tette tönkre az élményét.

Magyarországon elég közelről követhettem a tendenciát, hogyan lett despotává, élet-halál urává, még a színigazgató által is zabolázhatatlanná a színházi rendező. Annak az átalakulásnak voltam tehetetlen szemlélője, amit az én nemzedékem vitt véghez, az „átkozott negyvenhármasok” (a mai napig így hívja ezt a viszonylag szűk brancsot a színésztársadalom). Az alkotás és annak megjelenése között (talán a festőművész és az ötvös-ékszerkészítő kivételével) általában ott van a valamilyen közvetítő. Olykor többféle is. Súlyát, fontosságát, ha tetszik, nélkülözhetetlenségét tekintve is többféle. Érdemes vázlatosan áttekinteni ezeket.

Az építész és az építőmunkás (azaz a kész produktum létrehozója) között ott van a pallér (építésvezető), a szobrász és a kész mű között többnyire a kőfaragó, az öntő, a formakészítő. Az iparművész mellett az üvegfúvó, az asztalos, a szövőmunkás, a szabó, a díszletfestő és így tovább. Az író a kiadónak küldi el a kéziratot, lektor, kézirat előkészítő, tervező, nyomdász, korrektor dolgozik rajta, mire könyv lesz belőle. A zeneművészet kicsit más, a muzsikus inkább társalkotó, mint közvetítő, zenekari darab esetén még ott van „kettejük” között a karmester (ha kórus is szerepel, a karnagy). Tessék végignézni a listát – az alkotó által létrehozott produktumon a „közvetítők” (beleértve a legnagyobb önállóságot jelentő karmestereket is) semmilyen mértékben és semmilyen formában nem változtatnak, úgy is mondhatnám, meg sem fordul a fejükben, ha megkérdeznék bármelyiküket, nem is értenék a kérdést.

A színházi előadás valamelyest a zenéhez hasonlítható. Az alkotó ebben az esetben az író, a társalkotó (aki nélkül az előadás nem jöhetne létre, ahogyan a muzsikus nélkül sem képzelhető el a zenemű megjelenése), a magát a szó szoros értelmében az alkotás folyamatába tevő művész a színész. És itt van a förtelmes és felháborító kivétel, az egyetemes művészettörténet kakukkfiókája, a „fészekben” uralkodó, agresszív, felfuvalkodott idegen, a színházi rendező. Mely foglalkozás valamikor éppen olyan volt, mint a karmester – közvetített az alkotó és a társalkotó között, értelmezett és irányított, ahogyan a pallér vezényli az építést.

Nem érzem feladatomnak az elemzést, mi a fene váltotta ki ebből a bandából (tisztelet a kivételnek) a hatalmi tébolyt, aminek következtében meggyaláznak irodalmi műveket, és terrorizálnak élő és érzékeny embereket. De abban bizonyos vagyok, hogy ennek valami módon véget kell vetni. Valahogyan a tudomására kell hozni ennek a kártékony bagázsnak, hogy az írói művekben véghezvitt rombolás (ideértve az operairodalom librettistáinak és zeneszerzőinek az alkotásait) akkor is bűncselekmény, ha még nem szerepel a bírósági gyakorlatban ennek az elítélése. Ahogyan az is bűncselekmény, amit egyelőre „zaklatás” címszó alatt tárgyal a világsajtó (ifjú Vidnyánszky distinkciójának a méregfogát talán éppen azzal lehetne kihúzni, ha nem a népítélet kenné szét a felismerhetetlenségig a jogilag meghatározható és ilyenformán jogilag ítélhető bűncselekményt, kizárva ezáltal a lehetőséget a bűnhődésre és általa a rehabilitációra). A rendezői színház léte nemhogy nem ad semmiféle felmentést, az önmagában a teljes képtelenség, önmagában a bűncselekmények sorozatának keltetőtelepe. Azt kell megszüntetni, a rendezői színházat.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.