VENDÉG

A NER a fejekben van

Utolsó írásom ezen a portálon. Elegem lett az őrjöngő nem-tudásból. Abból, hogy tombol a sötétség, a szellemi tömegnyomor, és minden kísérletet, ami egy ici-pici gondolkodásra késztetné az embereket, a habzó szájú tömeg kíméletlen elszántsággal tipor el, foggal-körömmel ragaszkodván önnön langymeleg, ám jól ismert nyomorúságához. Utolsó ez az írásom, úgyhogy kurva hosszú lesz. Figyelj jól.

1. Diktatúra vs. demokrácia

Minden politikai hatalom alapja a társadalom hármas felosztása. Eszerint vannak a Nélkülözhetetlenek, a Támogatók, és a Lecserélhetők. A Nélkülözhetetlenek a Hatalom legfőbb, legprominensebb személyiségei: övék a pénz, ők pénzelik a (leendő, vagy már regnáló) Vezetőt, hogy kampányát a Hatalomhoz sikerrel végigvigye. A Támogatók a „harcos élcsapat”. Ők azok, akik az aktivistái, fogaskerekei a Hatalomnak. Plakátolnak, szórólapoznak, szerveznek, gyűjtenek. A Lecserélhetők a mindenki más. A Nép. Éljünk akár demokráciában, akár diktatúrában, mindig ez a hármas felosztás van jelen. Az, hogy az adott politikai rendszer demokrata vagy autoriter (azaz diktatórikus), attól függ, hogy e három csoportnak milyenek az arányai a társadalmon belül.

A demokratikus rendszerekben ez a három csoport egy fordított piramisra hasonlít: a legszélesebb réteg a Nélkülözhetetleneké, mivel a demokratikus keretek miatt a Vezetőnek a lehető legszélesebb népréteget kell megnyernie a hatalomra jutáshoz (elvi esetben a szavazók 50+1%-a). Ezt követi a Támogatók csoportja, akik a Vezető szervezetét működtetik. Az ő arányuk mindig rendszerfüggő, egyes országokban kisebb, másokban nagyobb. De a legkisebb csoport egy demokráciában mindig a Lecserélhetőké. Azoké az embereké, akikre nincs szükség se a hatalom megszerzéséhez, se a megtartásához, ergo, a Hatalom soha nem is fogja figyelembe venni az ő igényeiket.

Az autoriter rendszerekben ezzel szemben éppen fordítva van. A legkisebb csoport a Nélkülözhetetleneké. Minél kevesebb embert kell megfizetnie a Vezetőnek a Hatalom fenntartásáért, annál nagyobb szeleteket lehet szétosztani a közös „tortából” az egyes embereknek (és magának is). A következő csoport itt is a Támogatóké – szervezetre, bürokratikus keretekre minden hatalomnak szüksége van. Az autoriter rendszerekben pedig végül a legszélesebb csoport a Lecserélhetők csoportja. És minél diktatórikusabb egy rendszer, annál szélesebb ez a csoport. Mondom miért.

1. Demokráciából áttrappolni diktatúrába

Adott egy ország, amiben 100 ember lakik. Ebből a 100-ból egy valaki akar a Vezető lenni. De ez egy demokratikus ország, ezért szüksége van legalább 51 szavazatra, ahhoz, hogy azzá váljon. Csakhogy jelöltünk nem akar demokratikus rendszert. Mit tehet? A kulcs az adórendszer. Mert minden egyes ember, tehát mind a 100 befizet a közösbe fejenként 10 ft-ot, évente. Ez évi 1000 ft. Ebből a kormányzat normál körülmények között 500 ft-ot költ a működésére és az állami szervek működésére, 500-at pedig visszaoszt a népnek, különböző szociális juttatások formájában. Azaz, elvileg mindenkinek visszajár 5 ft fejenként. Nos, leendő Vezetőnk ezt használja ki. Megkeresi a marketing szempontból a három legprominensebb embert, akik a legtöbb embert képesek maguk körül befolyásolni, és felteszi nekik a nagy kérdést: miért kapnál csak 5 ft-ot vissza az adódból, ha 15 ft-ot is kaphatnál? Nincs más dolgod, csak meggyőzni a többieket, hogy rám szavazzanak. Azok ezt meg is teszik (pénzügyi befektetés). A jelöltet megválasztják. És ekkor a jelölt beváltja ígéretét.

Ám ahhoz, hogy ennek a három „strómannak” több jusson vissza a közösből, mint a többieknek, a Vezetőnek el kell vennie vagy a szociális juttatások, vagy az állam működésének keretéből. A legbiztosabb, legkevésbé feltűnő, ha mindkettőből elvesz egy kicsit, és azt osztja szét. Csakhogy. A strómanoknak (akik immár a Nélkülözhetetlenek csoportja), hamar az eszébe ötlik, hogy a következő választást egy kicsit drágábban hozzák majd a Vezetőnek, és ha nem akarja, hogy esetleg az ellenjelöltet támogassák, akkor többet akarnak kapni. És a Vezető ismét kicsit többet oszt ki nekik a közösből, miközben a többieknek még kevesebb jut. Ez egy darabig működik. Egészen addig, amíg a Vezető eléggé erős nem lesz a választók körében ahhoz, hogy már ne számítson annak a személye, aki a megválasztását pénzeli. És működésbe lép a politikai guillotine.

Mert a felhasználható pénzmennyiség egyre csak fogy, hiába termelődik újra minden évben adó formájában, a növekvő hiány egyre szembetűnőbb. Ám a mohóság nagy úr, és mivel a Vezetőt ez a három ember juttatta hatalomba, bármikor úgy gondolhatják, hogy megtehetik újra, egy másik jelölttel. Ezért amikor eljön az idő, az okos Vezető lép: lecseréli a Nélkülözhetetlenek csoportjának tagjait. Ugyanis az előző csapat „királycsináló” volt. Az újak viszont már a Vezetőhöz lesznek feltétel nélkül hűségesek, hiszen Ő juttatta őket abba a pozícióba, ahova. Az érthetőség kedvéért: konkrétan ez történt Simicska Lajossal. Minden más csak hanta.

És mi van mindeközben a Néppel? Semmi, teljesen lényegtelenek. Az ő dolguk négy évente szavazni, de csak mert ez a törvény. Ám ami késik, az csak sokára jön. De jön. Általában a kül-, és geopolitikai helyzet függvénye, hogy egy államban milyen könnyen és milyen mélységben lehet az adott politikai rendszert megváltoztatni. Ám idővel, a felkínálkozó lehetőségek ügyes kihasználásával meglehet. És ahhoz, hogy a Vezető végleg kiiktassa a Népet, mint drága és bonyolult módon manipulálható felügyeleti szervet az egyenletből, nem kell mást tennie, mint a Nélkülözhetetlenek csoportjába beemelnie a fegyvereseket. Merthogy e képzeletbeli száz emberből kettőnek géppisztolya is van ám, méghozzá törvény adta jogánál fogva. Na, ugye mindenki kitalálta már, mi a nagy felismerés: fizesd meg azt a kettőt, akinél gépfegyver van, hogy kordában tartsa a többi 97-et, és máris azt teszel, amit akarsz. Elkészült a totális diktatúra.

De hogyan lehet ezt elkerülni, vagy ha már nyakig benne vagyunk, kijönni belőle? Egyszerűbben, mint hinnéd. Mutatom.

III. A diktatúra halála

Sokan ábrándoznak arról, hogy a példánkban szereplő Vezetőhöz kísértetiesen hasonló Orbán Viktor által vezetett NER-t majd egy – véres vagy kevésbé véres – forradalom megdönti. Csakhogy autoriter rendszer soha nem bukik meg pusztán népi felkeléssel. Soha. A „forradalom” egyetlen egy esetben jár sikerrel: amikor a Nélkülözhetetlenek kihátrálnak a Vezető mögül és nem pénzelik tovább. Ekkor a Vezetőnek elfogy a pénze, nem tudja megfizetni a fegyvereseket, akik pedig nem fognak a feldühödött tömeg útjába állni. Ameddig ez nem történik meg, ameddig a Nélkülözhetetlenek nem gondolják úgy, hogy – szerzett pozícióik ellenére – nem éri már meg a lojalitás a Vezetőhöz, addig a rendszer nem fog megbukni. Ráadásul a forradalom hatványozottan magában hordozza azt, hogy rövid kilengés után egy új autoriter rezsim emelkedik fel. (Erre utal a híres mondás: „a forradalom felfalja gyermekeit.”)

Ez eddig nem túl rózsás. Csakhogy. Minden politikai rendszer legitimációjának alapja a népi felhatalmazás, azaz a választás megnyerése. Tök mindegy, mekkora csalás, vagy aránytalan és igazságtalan a választási rendszer, de mindaddig, amíg egyáltalán van, addig adott a lehetőség, hogy a demokratikusból autoriterbe forduló átmenetet a nép megfordítsa. Ehhez viszont egy öntudatánál lévő nép szükséges. Az, ha egy nép egyáltalán eljut odáig, hogy kétségbeesetten kell kapálóznia a diktatúra elől való kitéréshez, már önmagában felvet kérdéseket, de tekintsük úgy, hogy ilyen „apró” hibák megesnek néha.

A legfőbb fegyvertény, amit a nép birtokol, az, hogy minden autoriter rendszer demokratikus alapokról indul. Kivételt az ismétlődő autoriter rezsimek jelentenek egyedül, melyeknél az eredeti demokratikus minta az egymást gyakran véres konfliktusokkal (ahoj, forradalom!) váltó rezsimek tetemei alatt elveszett. Mi itt nem tartunk, és ez a legfőbb, ha nem az egyetlen érdeme az elb*szott Rendszerváltásnak. Egy rövid, de éppen elégséges időre kizökkentette az ország politikai életét az egymásra épülő autokráciák rutinjából. Ezért van a magyaroknak, még ha meglehetősen homályosan is, de némi halvány fogalmuk a demokratikus működésről – ami már önmagában mérföldes előny, mondjuk egy zimbabwei, vagy egy líbiai polgár azonos ismereteihez viszonyítva.

1. Az állampolgár mint a demokrácia őrzője

Hogyan lehet ezt a tudást – még ha oly bizonytalan is –  használni? Baromi egyszerűen – és itt már végképp rátérnék a mai magyar helyzetre. Ugyanis a demokratikus keretek még megvannak. Ki lettek üresítve, az ellenzék csicskáztatva van, de a lehetőség még adott. Az egész az emberek aktivitásán múlik. A Fidesznek még mindig választást kell nyernie ahhoz, hogy hatalomban maradjon. Ezt egy módon lehet megakadályozni: ha minden egyéni kerületben a legesélyesebb ellenzéki jelölt indul. Ehhez együttműködésre kell kényszeríteni a pártokat. És ezt csak a szavazók, az adott párt szavazói tehetik meg! Senki más. Egy jobbikos hiába hőbörög egy MSZP-s fórumon, és fordítva. Tök felesleges. Az MSZP-s szavazónak kell az MSZP körmére néznie, a jobbikosnak a Jobbikéra.

Nem a pártoknak kell a kormányváltást „akarniuk”, hanem az embereknek, és ki is kell mutatniuk azt. A pártok – még a Fidesz is – rá van szorulva arra, hogy az emberek akaratával legitimálja magát. Ha az emberek nem tesznek semmit, csak kommentekben gyalázkodnak és ütik egymást, akkor sima ügy: azt mondanak, azt tesznek amit akarnak, és ráfogják, hogy ez a nép akarata. Ellenben ha az emberek, a saját szavazóik, mindig és minden fórumon számon kérik a saját pártjukat, képviselőiket arról, hogy mit tesznek értük, mit tesznek a NER ellen, akkor azok igen rövid időn belül, fogcsikorgatva bár, de idomulni fognak a választókhoz. Mert belőlük, az ő szavazataikból élnek!

És ez nem valamiféle légből kapott idealizmus: ebben a szisztémában élünk. Elmegy 1-3000 ember egy tüntetésre. Senkit nem érdekel. XY egy ellenzéki párt színeiben beszélget egy művelődési házban 5-6 nyugdíjassal. Senkit nem érdekel. Az interneten azonban mindenki HARCZOS. Ahhoz azonban gyávák, hogy odamenjenek tüntetni, mint a netadónál (a mai napig nem érti senki, hogy nem az a lényeg, hogy milyen ügy volt ami miatt annyian kint voltak – azóta is mindenki AZ ügy-re vár, mint a Messiásra, teljesen feleslegesen – hanem az, hogy ott voltak és annyian. Ha nincsenek ott csak mint kb a legutóbbi diáktüntetésen, akkor biza, most keményen fizetné mindenki a netadót), vagy hogy elmenjenek a művelődési házba, és konkrétan rákérdezzenek dolgokra a jelöltnél – annál az embernél, akire elvileg szavazni fognak! A magyar emberek még a minimális esélyt sem adják meg maguknak azzal, hogy legalább a saját, számukra szimpatikusnak, vagy „nyerőnek” gondolt pártot rákényszerítsék a valódi népképviseletre.

És mi történne, ha mégis? Gondoljatok bele: ha ezzel a nemtörődöm, lesz*rom passzivitással 8+8 év alatt romba lehetett dönteni az országot, akkor egy minimális aktivitással maximum ugyan ennyi idő alatt újjá is lehet építeni. Közhely: a képviselő a választókat szolgálja. Csakhogy miféle „Úr” az, aki oda se b*szik a szolgájára, az büntetlenül meglophatja, a szemébe hazudhat, sőt azt is hagyja, hogy a többi szolgát becsicskítva, azok előtt is lezüllessze a reputációját? Ha a magyar nép valóban azt akarja, hogy a választott képviselői valóban neki feleljenek, és ne egy autoriter Istencsászárnak, akkor bizony számon kell kérnie őket. Nem csak négy évente. Mert az már csak az ítélet. Egy vizsga: vagy megfelelt a képviselő, vagy nem. De a köztes időben is figyelemmel kell kísérni a „szolgák” munkáját. Máskülönben az „Úr” fejére méltóztatnak nőni.

Néhány hónappal vagyunk a választások előtt, és – a Fideszt leszámítva – teljes a zűrzavar mind a pártok között, mind a szavazók fejében. Most kell fellépni! Most kell aktivizálódni! Most kell odamenni a kampányoló ellenzéki képviselőkhöz! Kérdezni tőlük, jó hangosan. Mert ha a többiek nem is mernek kérdezni, de a válaszra MINDENKI kíváncsi lesz, és ezt a jelöltek is tudják. Konkrét kérdések kellenek: mit és hogyan akar csinálni másképp a jelölt, mik az elképzelései egy demokratikus átmenetről, mi a véleménye a mentelmi jogról vagy a képviselők visszahívhatóságáról, az államot ellenőrző szervek és a független bíróságok helyzetéről, és így tovább… Mindent meg kell kérdezni tőlük, ami az adott választókerület és az egész ország szempontjából fontos – éreztetni kell velük, hogy rajtuk van a nép szeme! És ez igenis legyen számukra kényelmetlen érzés! Tudják, hogy többé nem ők a Nagy Testvér! Hogy hazugsággal, aljas szándékkal csak egyszer, egyetlen egyszer lehet négy évet lehúzni a Parlamentben!

Ezekkel a módszerekkel a NER eltörölhető. Nem egyetlen nap alatt, mert nem egyetlen nap alatt épült fel. Nem lehet nagykalapáccsal szétverni, mint a Sztálin-szobrot, mert nincs teste. A NER a fejekben van, minden magyar fejében ott van, pártállástól függetlenül: a kicsinyes önzőség, a csak a saját érdekből, saját érintettségből való megmozdulás, a szolidaritás nélküli teljes közömbösség, az igénytelenség, az érzelmekből való ítélkezés, a saját véleménytől kicsit is eltérők totális kirekesztése az emberiségből és végezetül a feltétel nélküli, szenvedélyes gyűlölet minden és mindenki iránt, aki nem a „mi” táborunk – ezek a NER téglái. Ezekből épült fel Orbán autokrata rendszere, ezeket kell elbontani.

Búcsúzóul ajánlott művek a művelődni vágyóknak:

* Bruce Bueno de Mesquita – Alastair Smith: Diktátorok kézikönyve – Miért jó politika a rossz viselkedés? / GABO, Budapest, 2014

* Daron Acemoglu · James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? – A hatalom, a jólét és a szegénység eredete / HVG Könyvek, 2013

* Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét (film, 1976)

Tisztelettel,

Pájer Csaba
buddhista tanító

Írország, 2018 február

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább