Október 18,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Semmi sem lehet rosszabb, mint órákig üvölteni a fájdalomtól

Elég nagy port kavart a napokban annak a férfinak az esete, aki órákon át nem kapott ellátást, hiába vitte kórházba a családja, szörnyű kínok között kellett várakoznia úgy, hogy még csak meg sem vizsgálták, a fájdalmát nem csillapították. Másnap a férfi elhunyt. Nagy port kavart, de mára már mindenki megnyugodott. Pedig nem kellene. Mert ez nem egyszeri eset, az egészségügyben rohadtul nagy bajok vannak. Mégis napirendre térünk fölötte, mintha ez lenne az élet rendje. Nem, nem ez az élet rendje.

Egy ember meghalt. Ez naponta megtörténik, mert aki megszületett, az meg is fog halni. Kinek több, kinek kevesebb idő jut és bizony van, hogy a tudomány sem tud segíteni, idő előtt veszítjük el szerettünket, vagy veszítenek el minket szeretteink. A halál az élet része. De az embertelen szenvedés nem kell, hogy az élet része legyen. A halál része sem kell hogy legyen. Ha az életet meghosszabbítani nem is tudja az orvostudomány, a fájdalmat enyhíteni feltétlenül tudja. És dolga is, kötelessége is mindenkinek, aki erre tett esküt, aki ezt a feladatot elvállalta. Akár túl van fizetve, akár alul, semmi sem ad elmentést az egészségügyben dolgozók esetenkénti embertelenségére. A kétségtelen túlterheltség sem, a pénzhiány sem. Semmi.

A cikkre érkezett reakciók jól körvonalazzák azt a problémahalmazt, aminek a tetején ücsörgünk. Az olvasók – és feltehetőleg a nem olvasók – egy része szerint aljas dolog ezzel foglalkozni. Jobb lenne szó nélkül elmenni az ilyen és hasonló esetek mellett, mert az egészségügyben dolgozók túlterheltek, alulfizetettek és majd azok is elmennek, akik itt maradtak, akkor meg leshetünk. Mások úgy gondolják, hogy igazságtalan az ilyen szörnyűségekről beszélni, mert az orvosok és ápolók többsége nagyon becsületes, erőn felül teljesít és így rájuk is fröccsen a sárból.

Én pedig úgy gondolom, hogy a rendszerszintű problémákon túlmenően (a mindenkori kormányok egymásnak adták az egyre inkább lerohadó ágazatot, mert egyikük sem mert, tudott, akart hozzányúlni), a jelenlegi szaktárca totális alkalmatlanságán kívül az általános gondolkodás is csak ront az amúgy is szar helyzeten. A társadalom és az egészségügyben dolgozók vállvetve pusztítanak és még csak észre sem veszik.

Az tény, hogy szakemberhiány van az egészségügyben. Is. Az is tény, hogy orvosok és szakdolgozók hihetetlenül túlterheltek, alulfizetettek (bár ezen a téren történt némi előrelépés). Azonban ez nem lehet magyarázat az ilyen esetekre. Miközben magam is tudom, hogy az ágazatban dolgozók többsége bőven erején felül teljesít azért, hogy a rendszer hibái, a forráshiányok és minden nehézség ellenére ellássa a betegeket, ugyanezek a becsületes, nagyon sok áldozatot hozó emberek összezárnak és megvédik a pályaalkalmatlan kollégáikat. A dolog jellegéből fakadóan a betegekkel szemben, a betegek érdekével szemben védik meg. És a saját érdekeikkel szemben is.

Igen, a minden tiszteletet megérdemlő orvosokra és ápolókra is fröccsen abból a sárból, amit a méltatlan kollégáik szórnak maguk köré. Ennek azonban nem az a megoldása, hogy akkor ne beszéljünk róla, tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne. Ne tegyünk úgy, mert nincs rendben minden. Semmi nincs rendben. Az főleg nincs rendben, hogy bármelyik embertársunk ne kapjon legalább enyhülést a fájdalmára egy kórházban. Az sincs rendben, hogy egy közleménnyel akarják letudni a felelősséget. Hiszen amúgy is gyógyíthatatlan beteg volt, akkor is meghalt volna, ha időben, ha előbb látja orvos. Lehetséges hogy így van. De nem mindegy, mennyi fájdalom vezet el a halálig. Én elhiszem, hogy sok volt az ellátásra váró beteg, sok közülük súlyos állapotban volt. De azt nem hiszem el és nem fogadom el természetesnek – és senki másnak sem kellene elfogadnia -, hogy egy kórház dolgozóinak, orvosoknak, nővéreknek a szeme se rebbenjen a folyosón szenvedő beteg láttán, hogy a családtagok könyörgése sem tudta elérni legalább a fájdalom enyhítését.

Ne tegyünk már úgy, mintha ez rendben lenne. Ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk a saját szemünkkel az áldatlan állapotokat sok helyen, a kiégett, vagy alapvetően is embertelen hozzáállását néhány orvosnak, szakdolgozónak. Ne tegyünk úgy, mintha nem lenne napi rutin a drága doktor úr zsebébe dugott boríték, a nővérkének szemérmesen átadott ötezres azért, hogy nézzenek már a papára, ameddig nem tudunk ott lenni mellette. Ez beállt rendszer, mára természetes.

És soha, semminek nincs felelőse. Márpedig a gyógyítás felelősséggel jár. Aki vállalja, az minden tiszteletet megérdemel, de aki visszaél a helyzetével, az minden megvetést megérdemel. És az a baj, hogy az a kisebbség, akik rosszul, embertelen módon végzik a feladatukat, soha nem tartanak attól, hogy retorzió éri őket ezért. Mert a társadalom úgy gondolja, hogy ennek is örülni kell, rosszabb is lehetne. Pedig nem, nem lehetne rosszabb. Semmi sem lehet rosszabb, mint órákig üvölteni a fájdalomtól ott, ahová segítségért megy az ember.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.