Október 23,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Kötelező listák 2.

A Kolozsvári Szalonna föltette a Kötelező listák című írásomat. Többen szóltak, olvassak bele  a hozzászólásokba, lehet, hogy kiegészítésre szorul a bejegyzésem. Én is azt hiszem. Már megint nyilvánvalónak tekintettem valamit, ami nem az. Olyan “hozzászólóval” persze nem tudok foglalkozni, aki egy római szobor képe mögé bújva fensőbbségesen megveregeti a vállamat, az ilyen névtelenek megnyilvánulásait mindig a jellemüknek megfelelő elbánásban részesítettem, mint ahogyan a magát jelentéktelen kisembernek nevezővel sem tudok mit kezdeni, aki közben olyannak láttatja magát, amilyen a szovjet törpe volt, hatalmasnak és legyőzhetetlennek. Azoknak van mondanivalóm, akiknek kétségeik támadtak, mi lesz a diáksággal, ha nincs, aki megmondja nekik, mit kell olvasni. Meg azoknak, akik nem is értik, miről beszélek, hiszen ők elolvasták a kötelezőket, és tetszett nekik.

Az utóbbi az egyszerűbb helyzet, persze, hogy van olyan (mind kevesebb), aki szeret és tud is olvasni, és aki meg tudja különböztetni a jót a silánytól. Jut eszembe, az sem volt világos, hogy nekem (és vélhetőleg Szabó Magdának) nem a “szovjetséggel” volt bajunk elsősorban, hanem a kötelezőséggel. Solohov Emberi sorsát például a mai napig az egyik legkiválóbb nagynovellának tartom, az abból készült Bondarcsuk-filmet meg különösen, Csuhraj Ballada a katonáról című filmje vagy Hejfic Kutyás hölgye Szavvinával és Batalovval máig élő élményt jelentett, azaz pusztán a szovjetség nem volt kizáró tényező. A kötelezőséggel együtt már igen. Azt hittem, senki nem gondolja, hogy nekem minőségi kifogásom volna Homérosz vagy Szophoklész ellen, az illető óriások köszönik, nem tőlem kell megvédeni őket. Mindössze azt állítottam, hogy nem 15 éves korban kell olvasni, legalábbis kötelezően nem. Mondok esetet illusztráció gyanánt.

1959-ben (vagy ’60-ban) az Apáczai gimnázium színjátszó körének vezető tanárnőjétől azt a valószínűtlenül megtisztelő feladatot  kaptam, hogy rendezzem meg az Egyetemi Színpadon Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát (lehetett tudni, hogy a Főiskolára készülök színház-rendezőnek, a tanárnő úgy vélhette, akkor pedig ez jó elővizsga lesz a felvételi előtt). Szerepet osztottam, elkezdtünk próbálni (lehet, már nem jól emlékszem, de mintha a hihetetlenül szép Hegyi Anikóra bíztam volna Iót és Kiss Gáborra Prométheuszt). Huszti tanárnő bejött egy próbára, ült egy ideig a nézőtéren, aztán leállított minket, és azt mondta, keresünk más darabot. Azt mondta, nincs kétsége afelől, hogy mi mindannyian értjük a darabot, tetszik is neki, amit csinálunk, de ez nem a gimnáziumi közönségnek való. Még egyszer, ez az ország elsőszámú gimnáziuma. Bár akkor nagyon mérgesek voltunk, ma már tudom, a tanárnőnek igaza volt. (Gottfried Keller Ruha teszi az embert című színművét mutattuk be végül, annak bizonyosan Hegyi Anikó és Kiss Gábor volt a két főszereplője.) Tetszik érteni? 1960-ban, amikor még csak néhány ezer televízió előfizetőt számláltak, amikor még a Teaház az augusztusi holdhoz lehetett a legnagyobb színházi szenzáció és a Hajnalban, délben, este című Niccodemi-darab is politikai kockázatnak számított, egy hivatását remekül értő magyartanár úgy ítélte meg, Aiszkhülosz nehéz 18 év alatt. Játszva is, nemhogy olvasva.

A Bölcsészkaron Pándi Pál (igen, a rohadt bolsevik, szerintem kiváló tanár volt) ahelyett, hogy lenyomta volna a torkunkon a Goriot apót (kötelező vizsgatétel), azt mondta, megjelent egy Golding nevű írónak A legyek ura című könyve, a következő szemináriumra olvassuk el, arról fogunk beszélni. Elöljáróban csak annyit, hogy az Európa Kiadó antifasiszta könyvként adta be engedélyeztetésre (a pártközpontba), mert mindenáron ki akarta hozni. Nekünk erről mi a véleményünk? Hát így lehet például. Meg még ezerféleképpen. Rávezetni egy műre, rávenni az olvasásra azt is, aki különben nem szokott olvasni. Ebben az ezerfélében egyvalami bizonyosan nincs benne: az, hogy kötelező.

Tanárkoromban a harmadikos gimnazistáimnak (a tanterv szerint 19. századi magyar irodalom az előírás) felolvastam egy részt Salinger Zabhegyezőjéből, aztán megkérdeztem, van-e kedvük elolvasni, mert tartanánk belőle egy órát (mint később kiderült, többet is). A gyerekek közül senki nem botránkozott meg azon, hogy én a 20. századi amerikai irodalomtól fogom majd megközelíteni a világról való fontos tudnivalókat (azaz mint tudjuk, az irodalom lényegét), elolvasták, és irtó jót ordítoztak egymással meg velem a könyv kapcsán. Nem a világirodalmat kell megszerettetni a diákokkal, hanem az olvasást. Azt egy művel kell kezdeni. Azt meg majd a tanár eldönti, melyik lesz az. Melyikkel tud ő úgy foglalkozni, hogy az érdekelje az egész osztályt. Ha ez megvan, jöhet Dante és Goethe. Enélkül soha nem jön semmi. Még Coelho sem. Azt sem állítottam, hogy a Biblia vagy Shakespeare tilos ebben a korban.

Ha egy tanár képes érdeklődést kelteni, majd a művel való megismerkedés után úgy foglalkozni vele, hogy az kiváltsa a gyerekekből a megfelelő érdeklődést és izgalmat mindazokkal kapcsolatban, amiket ezek a művek jelentenek, akkor rajta, tessék csinálni. De csak akkor és csak úgy. Kötelező és beszámolsz róla fiam és majd én leosztályozom az olvasónaplódat – ezt ne, ez szörnyű. Majdnem mindegy, mit neveznek ki kötelezőnek. Az emberi természet általában is rosszul tűri, ha valamilyen tevékenységre kényszerítik. Reflexszerűen próbál kibújni alóla. A törvények is tiltanak, nem köteleznek. Azt próbáltam megértetni, hogy nem célravezető a kényszerítés. Ha valakinek olyan jó természete van, hogy nem tekinti annak a kötelező olvasmányt, annak csak örülni lehet. De mindenkinek kivétel nélkül megmarkolni a tarkóján a haját és beleverni az orrát egy irodalmi műbe – abból az a szellemi szint lesz, ahol most tart ez az ország.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.