Szeptember 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Meddig lehet úgy tenni, mintha ez az egész ocsmány játék nem a gyerekeink és az ország bőrére menne?

A történet tegnapi, vagy legalábbis tegnap került nyilvánosságra, a súlya, az üzenete, a tragikus megkerülhetetlensége és minden következménye viszont örök. Ide teszem, hogy tudjuk, miről beszélünk:

 

Ha az ember napi rendszerességgel dagonyázik a tömény mocsokban, azaz próbálja felfogni és értelmezni a lesújtó közéleti-politikai történések egymásutániságát, nem feltétlenül engedheti meg magának, hogy lelkileg összeomoljon az éppen aktuális, feldolgozandó ocsmányság súlya alatt. Ennek ellenére a négydiplomás, mesterpedagógusi minősítésű, a somlóvásárhelyi iskolában harminc éve – ebből az utolsó 10 évet iskolaigazgatóként – tevékenykedő Martonné Vathy Hedvig esete a nemzeti együtthanyatlás és elhülyülés rendszerével, mélységesen megrázott.

A magánember és a szakember nem példa nélküli, ám súlyosan mellbevágó megalázásán, tönkretételén túl csak a mocsokból kirajzolódó rezsim arca és visszafordíthatatlannak látszó pusztítása hátborzongatóbb. Az, ahogyan névtelen, agyatlan, erkölcstelen, de legalább szervilis mamelukok, bürokraták és rezsimszolgák sötét korok aljas módszereivel leszámolnak azokkal, akik velük ellentétben érdemi, kitartó munkával sikeresek abban, amit csinálnak és valóban azokért dolgoznak, akiknek a sorsát rájuk bíztak. Igen, a somlóvásárhelyi iskola diákjainak 60-70 százaléka roma és halmozottan hátrányos szociális hátterű családból származik (a propaganda jobb napjain őket emlegeti rejtett erőforrásként), ám az igazgatónő újításai és folyamatos fejlesztőmunkája pedagóguskörökben komoly ismertséget és elismertséget hoztak az iskolának; az egyébként lemorzsolódásra ítélt roma gyerekeknek pedig egyre nagyobb része jutott el az érettségiig.

Ez már önmagában is felháborító lehet a lecsúszást, elbutulást, versenyképtelenséget, birkaszellemet favorizáló NER-katonák számára, de amikor az igazgató lehetetlent nem ismerő erőfeszítéseinek köszönhetően – uniós forrásokra kiírt 3 pályázaton – az iskola összesen 160 millió forint támogatást elnyert, a központosított orbánista közoktatási rendszer lecsapott a renitens intézményvezetőre. Ahogy kiderült, hogy az iskola sikeresen pályázott arra a rengeteg sok pénzre, belépett a képbe a triplasenki Egyházi Andrea, a pápai tankerület igazgatója.

Novemberben még csak magához rendelte, és zárt ajtók mögött faggatta/vallatta az igazgató, majd a szemére hányta: külsős pályázatíró céggel dolgozott, és a háromból két nagyobb pályázaton nem is indulhatott volna. Az nem zavarta, hogy a teljes pályázati dokumentációt az ő alárása nélkül be sem lehetett volna nyújtani.

Fotó: papa-ma.hu

Egyházi Andrea (Fotó: papa-ma.hu)

 Az igazán vérlázító sunyiságot aztán karácsony előttre időzítette a fent látható tankerületi igazgató. Hatszemélyes kíséretével váratlanul megjelent Somlóvásárhelyen, újfent zárt ajtók mögött lerohanták Martonné Vathy Hedviget, aki mielőtt idegösszeroppanást kapott volna, aláírta szakmai halálos ítéletét: lemondó nyilatkozatát és egy pápai általános iskola alsó tagozatába való áthelyezéséről szóló dokumentumot is. Azt most mind hagyjuk,

– hogy Martonné helyére egy mezei tanítónőt nevezett ki a fent látható értékes humánerőforrás;

– hogy bár mindenki tisztában volt az iskolában a tényekkel, a sürgősen összetrombitált tantestületi gyűlésen azt állította, az eddigi igazgató kérte a felmentését és az áthelyezését;

– hogy a 18 fős tesületből csak ketten támogatták Egyházi szerzeményét, de őméltósága beleröhögött a tanárok arcába: nekik csak egyetértési joguk van, az lesz, amit ő akar;

– hogy az iskolától elvették a legnagyobb – 75 millió forint – összegű támogatást és átcsoportosítják (?) máshova ;

– hogy Martonnét titoktartásra kötelezték lemondásával kapcsolatban.

A legnagyobb gyalázat az, hogy Somlóvásárhely szülői közössége még karácsony előtt kért levélben segítséget az emberierőforrás felkent miniszterétől, hogy azóta a falu plébánosa is csatlakozott hozzájuk, hogy a környező települések roma önkormányzata és a diákönkormányzat is külön leveleket írt, de Balog jól bevett és jól be is vált szokásához hűen kussol. Kussol, a végsőkig. Mint ahogy a sajtó által megkeresett pápai tankerület és Egyházi nagyságos asszony is lapít. Ez az igazán felfoghatatlan gyalázat a leszámolás mikéntjén túl.

A helyi közösség még küzd Martonnéért, az általa elért eredményekért, a tisztességesen elnyert pályázati pénzekért, és azokért a gyerekekért, akiknek egy ilyen kiváló szakember jelenléte garanciát jelentett arra, hogy romákként, hátrányos helyzetűekként esélyt kapjanak a felzárkózásra. Arra a felzárkózásra, amire a Farkas Flórián-féle útszéli gazemberek hathatós ténykedése okán semmi esélyük nincs, nem is lehetne. A központilag távirányított, reformnak csúfolt oktatási rombolómunka (igen, ez is munka valahol) dacára Somlóvásárhelyen sikeresen működött egy iskola. Minden bizonnyal az utolsó fillérig arra költötték volna az elnyert támogatást, amit az igazgató célként tűzött ki (iskolarádió beindítása, iskolaújság fejlesztése, ökokert létesítése, szakkörök, sportrendezvények, stb.), ám a módszeres züllesztésben érdekelt NER-ben ezek haszontalan baromságok. Hogy jóhiszeműen építkezni, problémákat megoldani, megkönnyíteni, anomáliákat felszámolni nem hajlandóak, ellenben központosítanak, bürokratizálnak, megnehezítenek, azt évek óta látjuk. De amikor ilyen kendőzetlenül tesznek tönkre valamit, ami működik és jól működik, az talán még nagyobb és méginkább megbocsáthatatlan bűn.

A rendszer arcát tökéletesen megtestesítik az ilyen Egyházi Andrea-féle, a nagy egész szempontjából jelentéktelen, huszadrangú senkik, akik viszont a maguk kis szemétdombján kiskirályokként, önmaguk fontosságától megrészegült fogaskerekekként működtetik a rombolás gépezetét. Mert ez a gépezet a legrosszabbat hozza ki mindenkiből, aki önként, vagy kényszerből vállalta, hogy a része lesz.

Változatlanul nem bírom felfogni, meddig lehet eltűrni még, hogy Soros György hátán felkapaszkodva, a habzó szájú, beteg gyűlölködés hullámait meglovagolva egyenként tapossanak el mindenkit, aki arra szerződött, hogy akár a rendszer ellenében is építkezni fog? Meddig tolerálható még, hogy a tehetséget, a hozzáértést lépten-nyomon megalázzák, fizikailag is tönkretegyék, hogy a 2 többség legyen a 16-tal szemben? Meddig lehet úgy tenni, mintha ez az egész ocsmány játék nem a gyerekeink és az ország bőrére menne? Miért jó egy országnak az, ha a lentről jövőket, a periférián élőket visszarúgják a mocsárba ahelyett, hogy segítenék őket előrébb jutni? És akinek ez sikerül, azt miért kell kivégezni?

Nem hiszem, hogy Martonnét vigasztalja, hogy igaza van, és azt sem hiszem, hogy egyedül képes lesz megbirkózni ezzel a szégyenteljes retorzióval. Mert ez itt az a hely, ahol a hozzáértést, kreativitást nem díjazzák, hanem büntetik. Itt az Egyházi Andreáknak jár a lovagkereszt, az állami kitüntetés a csúszómászó lojalitásért. Nem unom újra leírni: egyenként mindenkit eltaposnak, Somlóvásárhelytől a Rózsadombig. Ha kiállunk egymásért, mindenkit nem vadászhatnak le. Ameddig Balog megszüli a mindenkit lehazugozó, a hit és bizalom erejével való oktatás versus szakmailag megalapozott és sikeres oktatás rablómeséjét, elhatárolódik önmagától is és biztosít mindenkit arról, hogy nem tud semmiről semmit, érdemes lesz január 19-én beállni a diákok mellé, kiállni a diákok mellett. Itt nem csak a roma és hátrányos helyzetű gyerekek jövőjét gyilkolják le, hanem mindenki másét is. Nem közhely és nem demagógia: a Mészárosok földjeit túró jobbágy-társadalom helyett a tudásért, a jövőért kell kiállni. Az összes Martonnéért, akit már eltapostak, vagy akit ezek után fognak, ha itt semmi nem változik.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.