Augusztus 19,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Már csak az egyenruha hiányzik. Az is lehet, hogy nem kell újabb tíz évet várni rá

Hosszú időn keresztül hallgattam a székelyföldi asszonyoknak azokat a szomorú beszámolóit, miszerint a gyerek elment, az unoka elment, nem tudjuk, hazajön-e. Na, és most Magyarországon nem ide jutottunk? Hát most már én is… ugye én egy ötgyerekes családapa vagyok. Én is azt figyelem, hogy vajon a gyerekeim, miután Magyarországon a dolgok egyre rosszabbul mennek, nem döntenek-e úgy, hogy inkább valahol Nyugaton próbálják meg… És nézem, elmennek az orvosok, a jól képzett szakemberek, a szakmunkások. Hát most már Budapesten is gond, hogy az unokáinknak a fényképét majd postán küldik-e nekem Párizsból, Londonból, vagy ki tudja honnan, vagy itt együtt élünk, mert tisztességes és sikeres élet lehetősége adatik meg Magyarországon is. Ez a gond, az elvándorlás, hogy otthagynak a gyerekeink, hogy máshol keresnek… a sikertelen országunk helyett inkább egy másik sikeres országban keresnek boldogulást, ez most már nem csak a székelyföldiek gondja, bár nyilván nagyságrendileg nagyobb a gond itt. De lassan ez már a mi magyarországi bajunk is. 

Mi tagadás, szeretem az internet sötét bugyraiban keringő időkapszulákat. Van nekik egy olyan jó tulajdonságuk, hogy legtöbb esetben nem tűnnek el nyomtalanul, sőt, olykor váratlanul előkerülnek. Ez elsősorban azért remek dolog, mert a kollektív memória – természeténél fogva – alkalmatlan évtizedes események, kijelentések, állásfoglalások tárolására. Különösen, ha a politikai-közéleti történések kuszaságában kellene eligazodni választási ciklusokon, széljárások, köpönyegforgatásokon átívelően.

A fenti időkapszula 2008 májusában fogant, amikor az ötgyerekes családapa főállásban ellenzékesdit játszott a magyar parlamentben, amikor történetesen – mellékfoglalkozásként – a romániai magyar érdekképviselet (RMDSZ) szétverésén munkálkodott nagy erőkkel, és amikor a 2008. évi romániai önkormányzati választások előtt egy héttel Székelyföldön, nagygyűléseken szónokolt. Miről másról, ha nem a többpártrendszer és a politikai verseny mindennél egészségesebb voltáról. Valahogy így:

Ezt a kérdést a történelem Közép-Európában 18 évvel ezelőtt megválaszolta. Akkor összeomlottak az egypártrendszerek és helyettük demokrácia, vagy legalábbis a demokrácia felé tartó politikai rendszerek jöttek létre. Aminek az az alapja, a fundámentuma (így!), hogy az emberek választanak. Na, most egyből nem lehet választani. Tehát hogy egészséges dolog-e, jó dolog-e, vagy mondjuk úgy, hogy az ember sajátos természete szerint való dolog-e, hogy választhat, amikor fontos döntéseket akar hozni, erre a kérdésre van válasz. A nyugati demokráciák sem szűntek meg, az ottani államok, Németország vagy Franciaország nem szűnt meg azért, mert választani lehet a különböző politikai erők között. Ugyanis a demokrácia meg a verseny nem ellentétben áll az egységgel. Az a kérdés, hogy mi az egység alapja: egyszólamúság, egyenruha, egy hang, egy dallam, vagy pedig választás és a választás révén létrejövő erők között, a megválasztott politikusok és szervezeteik között létrejövő tartós, hosszútávú megállapodásoké a jövő. A nyugat-európai demokráciák így épülnek föl. Az emberek meghozzák a döntésüket, kiválasztják azokat, akikben megbíznak és utána a nemzet közös ügyeiben, a közösség fontos kérdéseiben – ha van kellő bölcsesség a megválasztottakban – akkor létrejönnek az egyezségek. Szerintem az egész Kárpát-medence az új egyezséges korszakába lép be, ez az anyaországra is igaz, szerintem otthon is, hogy kikerüljünk a válságból sok egyezséget, új egyezséget kell kötnünk egymással, a határon túli magyaroknak is egymással, a határon túli magyaroknak is az anyaországgal, s aztán a kárpát-medencei magyarságnak is Európával. Szerintem az új korszak, amely előtt állunk, az új egyezségek korszaka lesz. 

Az ötgyerekes, gyerekei jövője miatt aggódó családapát, a demokratikus versengés, valamint a bölcs egyezségek élharcosát természetesen Orbán Viktornak hívták akkor is, és azóta is úgy hívják őt. Aki 2008-ban feltétlenül úgy látta:

azon már túl vagyunk, hogy Budapestről mondják meg (a határon túliaknak – szerk.), mi a jó és  mi a helyes. 

Ettől függetlenül nem felejtette el külön megszólítani (az RMDSZ versenypártjai melletti kampányolás jegyében) a székelyföldi lányokat, asszonyokat is. Miért pont a lányokat, asszonyokat?

Bennük még sose csalódtam. (Harsány röhögés – szerk.) Azon szerencsés férfiak közé tartozom. Másodsorban, hogy a közéletben a nők szerepe sokkal fontosabb, mint azt a kicsit ilyen macsó típusú magyar nyilvánosságban, vagy közvéleményben gondolni szokás

Hát így volt ez tíz évvel ezelőtt, de szerencsére eltelt időközben tíz év. Az ötgyerekes, gyermekei sorsáért, a kivándorlás fölötti megrökönyödésében körmöt rágó családapa problémái megoldódtak. Leszármazottai immár a saját lábukon állva, a nemzet tyúkszemén taposnak. Pereputtyostul megmilliárdosodtak, a családapából nagyapává is avanzsált figurának pedig nem kell postán küldeni az unoka fényképét (ha már az internetet használni azóta sem tudja).

Igaz ugyan, hogy mások, a sokak gyerekei ugyanezt nem mondhatják el magukról sajátlábügyileg, de kormánypozícióból már nem kifizetődő siránkozni a sokak számára mellékvágányra siklott sikeres élet fölött. Az orvosok, szakemberek, szakmunkások százezres nagyságrendű kivándorlása fölött már nem kell szemet forgatni: Soros György elsőszámú nemzet ellensége és a felnagyított, túllihegett, végletekig hiszterizált bevándorlás minden kényes ügyet eltakar. Háború van, nincs idő a vérveszteségre koncentrálni.

Miután a Tőkés László és Szász Jenő-féle zsebpártok létrehozásával és futtatásával nem sikerült kiütni a nyeregből az RMDSZ-t, a nemzetstratégának álcázott tenyérjós kiegyezett az egykori esküdt ellenséggel: ma már az RMDSZ a partner, a szövetséges, de leginkább a lekenyerezett garancia arra, hogy a szavazati joggal felruházott erdélyi magyarok pontosan tudják, kire kell szavazni, ha eljön az ideje. Mert mégiscsak Budapestről látszik a legtisztábban, hogy mi a helyes és mi a jó.

A tíz évvel ezelőtt jó példaként emlegetett nyugat-európai demokráciák katasztrofális hanyatlásnak indultak, Magyarországnál mára már csak sikertelenebb országok maradtak a térképen, a magát a kárpát-medencei magyarság egyélőistenkirályaként marketingelő ötgyerekes családapa pedig a közpénz minden erejével Európa ellen háborúzik, és meg akarja állítani a senki által meg nem választott brüsszeli csürhét. Már nem kell kiegyezni Európával, le kell győzni Európát.

Az egészséges politikai verseny magyarországi úttörője jobb belátásra tért: a saját pártjára írt választási törvénnyel a zsebében, és az állami, egykor független hatóságok kézivezérlésével próbálja levadászni a pártja hatalmára potenciálisan veszélyt jelentő politikai ellenfeleit, a mindent túlüvöltő kormánypropaganda egyszólamúsága már nem sérti a fülét. Mert igaz, hogy egyből nem lehet választani, de ki mondta, hogy ami tíz évvel ezelőtt evidencia volt, abba tíz év után nem lehet lábat törölni?

A nőkben soha nem csalódó, a magyar közélet macsóságát nehezményező, a nők közéleti szerepvállalásának pozitívumait hirdető szerencsés (állam)férfiú időközben a vak komondorok védőszentjévé avanzsált és rádöbbent, hogy nőügyekkel inkább nem érdemes foglalkozni, és a nőket lehetőleg távol kell tartani a politikától.

Hát így múlik el a világ dicsősége, ha nem is egyik napról a másikra, de tíz év alatt feltétlenül. A nemzet közös ügyei a Fidesz politikai túlélésének kizárólagos ügyeivé satnyultak, egyezségre nincs szükség, hiszen az egészséges, virtigli teljhatalom mindent megold. Már csak az egyenruha hiányzik. És az is lehet, hogy már nem kell újabb tíz évet várni rá.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.