November 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nem jön hó

Nem jön hó. Meg­mondták álmomban. Az pedig mindig be­jön, főleg, ha ilyen esz­méletlenül alszom, szinte hibernált leszek valamitől egy éjszakára, hogy gyak­ran azt sem hiszem el, hogy felébredtem végre. Nem jön hó. Állok az ab­laknál, várom mégis, az üveget rendületlenül veri az eső, miközben olyan hi­deg van, hogy legalábbis jégtábláknak kéne hullani az égből. Kegyetlen az idő. Nem jön hó: minden ma­rad a régiben, a sárba ta­posott titokzatos ösvények, a szürkére kopott-fagyott-tiport, halott fű, az ázott szemét, a meztelen fák és a megfagyott, szerencsétlen kis madártestek a szegély­kő mellé söpörve… Ki ta­karít el végre, ha a hó nem jön?

Állok az üvegnél, egy egészen másfajta üveget szorongatva, s ha megbo­csátod, ha nem, most fel­hajtom ezt a maradék po­fa bort vagy mit is, nézegetem még egy kicsit, méricskélem, mire elég és mi­re nem, de tudom, kiürítem ezt a szent palackot, törik-szakad: nem mentségképp, de valami játszik bennem, vacakol, diderget, rossz. Nem csak a hideg, és nem is a hó miatt.

Ha tudnám, mi ez most, megmondanám, legalább neked. Nem a félelem, nem. Egyszerűen valami megnevezhetetlentől resz­ketek idebe, valami külö­nös, soha nem érzett szo­rongat nagyon: nem tudom elmagyarázni, legyen hát a neve – valami. Tulajdon­képp az ajándékodnál kez­dődött, vagy legfeljebb ki­csivel előbb. Ahogy hurkot formáztam a vékony madzagból, ahogy a díszes pa­pírra meredtem hirtelen („a máz” – ez a szó vi­llant elém akkor), ahogy eszembe jutott furcsamód, kellemetlenül hangsúlyosan és sokatmondóan, mit is rejt a hangulatos kis cso­magolás. Ahogy elkaptam a kezem, mint tűztől, és bámultam, mintha először látnám, mintha a kezem tehetne bármiről is, mint­ha nem tőlem kapná a pa­rancsot, mintha külön élő­lény lenne a tíz ujj egysé­ge, s csak vádlóan néztem rá, kicsit összeszűkült a szemem és vonalba feszült a szám, vékony vonalba, amilyenbe csak akkor szo­kott, ha… Hiszen tudod te jól.

Akkor kezdődött a játék itt bent. Inkább ne is kér­dezz semmit, jobb talán, ha magam se jövök rá, mi az igazi ok, ha létezik egyáltalán: a lényegen már úgyis túl vagyok, és miat­tam most már te is túl vagy biztosan. Mire is vár­nál, mit is várnék… Talán csak a tartalom hiány­zott belőlünk-közülünk: a formákat délcegen hoztuk mindvégig. A tartalom, amin – most vonatkoz­tass vissza – ott, a cso­mag fölött görnyedve el­gondolkodtam.

Amikor reszketni kezdett bennem az a valami, amikor – ta­lán ettől is – hirtelen eszembe jutott az álmom, hogy a hó nem jön, ami­kor azután kibontottam szép lassan, a mindenre el­szántak, semmitől meg nem riadók komótosságá­val kibontottam azt a fé­lig kész mestermunkát, a hurkot, lecsavargattam és kimérten a bal kezemre fontam a madzagot, legin­kább emlékbe tán, aztán összehajtottam a finom pa­pirost, nem mintha másra kéne, de mégis, és szép, megkomponált mozdula­tokkal préseltem, nyom­tam, passzíroztam és ordítottam szét a tartalmat, a csomagod tartalmát – egy másik tartalom, a miénk, robbanásszerűen felfedett kiáltó hiánya okán. És szétpréseltem ott, akkor az asztalon még valamit: meg ne kérdezd, mit és miért.

Én azóta itt állok. Né­zem a piszkos üvegen túl kavargó piszkos időt, s ér­zem azt a másik időt, ahogy bepiszkol engem is a múlásával, ahogy átmegy rajtam, piszok erőszakosan és otrombán, és nem jön hó – már megint. Itt állok, az álmom még itt ka­varog, fogom az üvegeimet sorra, s már tudom, hogy nem engedlek be, ha csöngetsz, ma nem leszünk karácsonyosan őszinték, csil­logó szeműek, szeretők és szelídek, mert egyszerűen már semmilyenek se le­szünk: az ajándékod elpusztult, megölte magát, a tartalom a múlté, és tény­leg nem tudom, mi vacog itt ilyen kegyetlenül, de biztos, hogy nem fázhatok, hiszen a radiátor melegíti a lábam.

Csavargatom a madzagot, időt húzok, és tényleg sem­mit nem értek: ez most nem egy trükk, nem egy jól megszervezett pszicho-fogás. Úgy repedt meg bennem az egész, mint a vékonyfalú pohár, ha hir­telen tartod a forró víz alá. Egyszerre csak: nem volt tovább. Nem jön hó, hiába is szólítgatom kutató-könyörgő szemekkel a felhő­ket: csak ez a szemét eső ömlik ide, dagaszthatom majd a sarat, amíg végül eltűnök innen. A fa, a fánk, a kedves kis fenyő, amit olyan nagy örömmel díszítgettél, már csak az én fám: aláteszem a mad­zagot, már nem neked és nem nekem, csak valami objektív emlékként teker­gőzik majd a fa alatt: mindörökké ámen, haha. Nem jön hó, és így semmi értelme tovább várni. A gyertyákat meggyújtom, legalább azokat lásd, ami­kor csodálkozva nézel lent­ről az ablakon át, ágas­kodsz, hogy bepillanthass, mert nem érted, ugye, mi­ért nem vagyok otthon. A gyertyákat meggyújtom, óvatosan félrehajtva a kri­tikus ágakat, nehogy lán­got kapjon valamelyik, a tűz útjába óvatlankodó.

Félrehajtom az ágakat, amelyik nem engedelmes­kedik, letöröm: fenyőnek nincs ma karácsony. A sző­nyeg felé fordulok arccal, magam sem tudom, mi a jó ebben az egészben, reszketek ettől a megma­gyarázhatatlan hülyeségtől, ettől a Valamitől, nyitva a szemem, issza a sötétet mohón, és már hallom a csengőt.

És nem sejtem azt sem, hogy valahol fenn, nagyon fenn, csendesen esni kezd a hó.

Boda András

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.