Február 18,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj

Az alant következő jegyzetet 2001-ben mondtam el a Magyar Rádióban, a Jóreggelt Európa című műsoromban, aminek az átlaghallgatottsága 600 000 és 800 000 között váltakozott. Akkor még nem tudtam, hogy ez a jegyzet nem egy szeg volt a rádiós koporsómba, hanem inkább a koporsófedél. Akkor azt sem gondoltam, hogy 16 évvel később aktuálisabb lesz, mint az akkori jelenben.

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

In principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Ez a szöveg  az áthallások miatt aktuális volt akkor is, azóta ez az elviselhetetlenségig erősödött.

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufémizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, aminek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Karácsony van, Jézus születésének ünnepe.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját háza táját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

 

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vízibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, amely segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.” 

90-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy az én naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire.

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna Keresztvivőjében, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.