Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Pont azért kell pofába tolni, hogy egyszer tényleg magánügy lehessen

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Elsöprő többséggel szavazta meg az azonos neműek házasságának törvényesítését az ausztrál parlament alsóháza.

Nézem a hírt a mélynemzeti portálokon, szemezgetem a kommenteket: békés hangulatban vagyok, megfázva, lázasan, így csak annyit mondok, tanulságos. No nem mintha ne tudtam volna, hogy egy ilyen információ a szomszédos Ausztráliából istenesen elszabadítja az indulatokat Magyarországon – „Hányinger! Két aberrált pszeudó homoki hörcsög…”, vélekedik az egyik kedves hozzászóló, mintegy melléktermékként nem is akármilyen szintagmával gazdagítva édes anyanyelvünket. Pszeudó homoki hörcsögök. Ez jó… még használni fogom valahol, ahogyan Roy Scheider, azaz Joe Gideon mondja kedvenc filmemben, az életről-halálról mindent oly egyszerűen elmondó All That Jazz-ben, amikor életre-halálra összevesznek tíz percre a csajával, miután kiderül, hogy a táncos, akivel Kate találkozni készül, nem meleg… Mindegy, nem is tudom, hogy jutott eszembe: gyertek inkább Ausztráliába egy kicsit még.

Szóval a döntést megelőzően természetesen parlamenti vita is volt, egy konzervatív képviselő, Tim Wilson az elsők között szólt hozzá, és beszédének végén elcsukló hangon említette meg azt az embert, akinek a legtöbbet köszönheti életében: a karzaton ülő tanítóhoz (igen, igen, kérném végre azt a plusz felháborodást, nyugodtan, eresszük ki a torkunkat, felebarátaim, hát tanittó… mire taníccsa a zijen a gyereket, bátran, hiszen a vélemény szabad…), Ryan Bolgerhez fordult, és kilenc év után megkérte a kezét. (Ahogyan az egyik Központi Újság, a Párt szóvivője rendkívüli humorérzékkel megfogalmazta: „azon melegében” megkérte a kezét… Höhö… höhö… érted, MELEGében… szakadok…) És amikor ez megvolt, egy csomó mosolygós ausztrál politikus, gondolom, nem mind meleg, szépen és őszintén megtapsolta ezt a – zárójelben mondom, halkan, kicsit szégyenlősen, és igazából ettől a szégyenlősségtől szégyellem csak magam igazán – nagyon szép, nagyon emberi, nagyon érzelmes pillanatot.

Piszok jó látni: azt a sok mosolyt meg az örömöt is, amit a más boldogsága okozni tud ott pár normális emberben. Nincs ebben semmi több. De ezt a keveset is sóvárogva irigylem. És most szépen kérném, legfeljebb privátban untassatok már azzal a nagyon nagy előszeretettel előrántott lózunggal és az összes finomított változatával, hogy de hát miért kell hivalkodni azzal, hogy most ő meleg, meg mi se csinálunk hetero felvonulást, meg izé, magánügy. Így van: de van egy rossz hírem, az a fura helyzet, hogy az egészet pont azért kell mutogatni azokban az országokban, ahol előszeretettel leköpnek, rosszabb esetben pofán vágnak azért, mert mondjuk mások a hálószobai szokásaid, vagy csak mert úgy általában mást szeretsz, mint a többség, mert más vagy, máshogy nézel ki, cukorral eszed a marhapörköltet vagy két piros lófarokban hordod a hajad, katicás csattal, netán más a véleményed: merthogy mi már ezt a magasságot is lazán megugrottuk például, szóval pont azért kell pofába tolni, hogy egyszer tényleg magánügy lehessen.

Nem tudom, érthető vagyok-e – ha nem, igazából az se gond. Nálunk egyébiránt, köszönhetően sok más mellett elsősorban is a lassan hét éve folyamatos élethalálharcnak, amit „kultúránk”, „kereszténységünk”, „értékeink” megőrzéséért folytatunk (az idézőjel nem véletlen: az uszítók kulturáltságának foka, kereszténységének mélysége és emberi értékei általában döbbenetes hasonlóságot mutatnak egy barnaszén-brikettéivel), lassan az egész univerzum ellen, szóval nálunk, ha vita van, lassan bármiről, nem vélemények csapnak össze, hanem emberek.

Mi már rég nem meggyőzni akarjuk egymást, hanem megölni. Nincs döntetlen, itt csak a győztes élhet tovább, all-in megy minden, betolod és nézzük a flopot. És mondjuk nekem amúgy ettől (is) itt most meglehetősen szar – hááá… azt hitted… hát nem, csak szar lenne, ha megengedném magamnak azt a megengedhetetlen luxust, hogy az egyszeri, imádott, de sajna baromi rövid kis életem elcsesszem bárki kedvéért egy percre is, különös tekintettel pár zsabógalléros aljas indokú bűnözőéért, na nem, nem, köszi. De ettől persze még épp elég lehangoló látni-élni azt a taknyos, gusztustalanul kulimászos generálszószt, ami lassan vastagon beborítja az egész életünket, és könyörtelenül megfojt mindent, ami egy kicsit is emberi, normális, boldog.

Itt, ma elképzelhetetlen egy olyan pillanat, mint az a lányké  fiúkérés vagy mi, fogalmam sincs, hogy kell mondani, mindegy is. És buzizzon csak le nyugodtan, akinek addig terjed, semmi gond – nekik bármikor szívesen vagyok az, vagy bármelyik másik kisebbség tagja, mert ha már választanom kell, hát ezerszer inkább ők, akár kombinálva is, mint az agy- és lélekmentes, félliterköpő Szélestenyerű Fejenagyok: szóval azt akarom mondani, hogy egyszerűen csak jó volt olvasni, hogy az ausztrálok úgy módosították a törvényt, hogy ettől fogva a házasság nem egy férfi meg egy nő, hanem két ember szövetsége. Slussz. Baromi egyszerű. És még szép is. Az meg a bónusz, hogy ettől a nő is ember lett…

Vagy két hónapja a jó sorsom összehozott négy emberrel, Prágából jöttek Budapestre. Egy házaspár Kanadából, meg két pasi Kaliforniából. Huszonöt éve együtt utazgatnak szerte a nagyvilágban, elválaszthatatlan barátok. A két amerikai, mint kiderült, lelkész, az episzkopális egyház szolgálatában állnak. Elsőre kicsit úgy néztek ki a prágai szálloda lobbyjában, mint a ZZ Top, szakáll, piercingek, miegyéb, vagány ötvenesnek saccoltam őket, aztán kiderült, hogy 70 és 77 évesek, rendesen lehidaltam. Aztán, az egyik pihenőben utánanéztem kicsit az episzkopális egyháznak, bevallom, nem voltam teljesen képben – és amikor elolvastam, hogy ez az anglikán egyháznak az az oldalága, amit 2016 elején három évre kiközösítettek a nagy családból, mert elfogadták a melegházasságot, hirtelen leesett pár ejtőernyős tantusz az én lelkészeimmel kapcsolatban is. Két csodálatos, nyitott, nagylelkű, szuperintelligens, csupa pozitív emberrel ismerkedhettem meg, s tölthettem el egy feledhetetlen, hosszú napot a társaságukban – még mielőtt valaki kérdezné, se egymás kezét nem fogták, se máshogyan nem tudatták senkivel, mi az ábra. Amúgy: miért is tették volna? És mégis mindenhol beleakadtam azokba a láthatatlan, mindent átszövő pókfonalakba; és hihetetlen jó volt ilyen módon megtapasztalni azt a szeretetet, amit egymás és a világ iránt éreztek. Fantasztikus nap volt: alighanem megváltoztatta volna az életemet – ha lett volna min változtatni.

És eszembe jut még az az ötven körüli, elég jó húsban lévő atyafi, akit kerek tíz éve láttunk az akkor tizenhat éves Boda jr-ral egyetemben Koppenhágában: az ember egységes rózsaszín szettben jött szembe velünk, fényes nappal – azt azért nem mondanám, hogy nagyon előnyös volt az alkatához meg úgy általában a combfix, a fűző, a harisnyakötő meg a magassarkú, de neki szemmel láthatóan cefetül bejött így az élet, minket meg, na jó, nagyvonalúan nem számítva a vizuális sokkot, igazából egy cseppet sem zavart. És, őszintézzünk, annak örültem, hogy nem is kellett semmit elmagyaráznom a fiamnak – visszamosolyogtunk egyet az elégedett emberre, mentünk tovább, és nem fordultunk utána. Azt hiszem egyébként, akkor értettem meg igazán, miért Dániát tartják a világ legboldogabb országának. Sokkal, már nagyon sokkal kevesebbel is beérném…

Boda András

https://www.facebook.com/hetlovet

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.