December 16,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Itt nem lehet hősnek, mártírnak lenni, mert ez az ország még a hőseit is leköpi

Nem tudom, ki mennyire emlékszik tisztán és világosan arra a 2014 tavaszán kirobbant botrányra, amelynek során Lázár János és lojális táskahordozója, Csepreghy Nándor hisztérikusan belegyalogolt a Norvég Civil Támogatási Alapba (NCTA), a vergődő toporzékolás pedig a Norvégiát Magyarországgal összekötő tengelyen diplomáciai mosolyszünetbe, de leginkább ökölrázásba fulladt.

Röviden: az akkori toporzékolás apropója ugyanolyan nevetséges és szánalmas volt, mint a legtöbb magas hangú rikácsolás, amelynek koreográfiája úgy néz, ki hogy az állampárt politikai motivációban gyökerező szabálytalanságot kiált mindazokkal összefüggésben, akik a nemzeti kormányétól független kottából játszanak.

Mindenhez is értőék azzal vádolták a Norvég Alap civil társadalmi célokat és szervezeteket érintő forrásainak elosztását végző Ökotárs Alapítványt, hogy az általa finanszírozott szervezetek pártpolitikai tevékenységet folytatnak (jaja, a demokratikusan megválasztott kormány ellen áskálódnak, pedig szegény Soros akkor még a fasorban sem volt), hogy a források elosztása nem objektív alapon történik, hogy a jobboldali civil szervezeteket diszkriminálják, hogy mindent összevetve a források elosztása és felhasználása teljesen átláthatatlan.

A magyar kormány belengette, hogy saját ellenőrzése alá vonja a norvég források kifizetését, a Norvég Alap pedig válaszul felfüggesztette magyarországi kifizetéseit. Lázárék nem cicóztak, beleálltak: Orbán személyes utasítására (!) a pénzügyi bűncselekmények elkövetésével vádolt civilekre ráuszították a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt, majd a NAV-ot is. Rendőrségi házkutatás, adószám felfüggesztés, kriminalizálás, vegzálás, ellehetetlenítés. Csak a szokásos. Utólag kiderült, a házkutatás törvénytelen volt, a NAV pedig bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást. A szemük sem rebbent, bocsánatot pedig nyilván nem kértek a gyalázatos eljárásért.

Eltelt több mint három év és ugyanaz a Lázár János-féle Miniszterelnökség, a totális amnézia és feneketlen cinizmus jegyében immár elismerően nyilatkozott a magyar civilek által kezelt Norvég Civil Támogatási Alap eredményeiről. Olyannyira elismerően, hogy a korábban rommá és szénné szívatott, lekaraktergyilkolt Ökotárs Alapítványt, valamint az Autonómia, DemNet, Kárpátok társalapítványokat – az NCTA eredményes lebonyolításáért – egyenesen díjjal honorálták. A Lázárék által felajánlott, nagydobra egyáltalán nem vert kitüntetést a norvég nagykövet adta át Móra Veronikának a 2009-2014 közötti programidőszak magyarországi ünnepélyes záró konferenciáján.

Nem állítom, hogy egy hosszú pillanatra nem borította el a vér az agyamat, vagy hogy nem ért fel egy jól irányzott gyomrossal ez a hír. Szándékosan vártam meg, hogy lehiggadjak, pontosan azért, hogy ne zsigerből, meggondolatlanul, dühből hozzak visszavonhatatlan ítéleteket. Sokan mások már megtették (például így), és szerintem nincs igazuk. Viszont pont azért, mert túlságosan fontos kérdés ez, nem lehet szó nélkül hagyni, és megengedni azt, hogy a tehetetlen düh miatt újabb és újabb hiteles embereket köpködve lökjünk ki a szégyenpadra, hogy aztán jól magukra hagyhassuk őket a saját magunk által összerántott erkölcsi bitófa alatt.

Igen, borzalmasan frusztráló tudomásul venni, hogy annyi megaláztatás, meghurcolás után valaki átvesz egy díjat azoknak a részéről, akik három éve, miniszterelnöki utasításra – egy kvázi koncepciós eljárás révén – földbe akarták döngölni. Akik ráadásul annyira gyáva, szar alakok, hogy most sem mertek az ártatlanul meghurcolt szemébe nézni, hanem a támogató ország nagykövetét használták paravánnak.

A legkézenfekvőbb ilyenkor árulást, kollaborációt, kilóra eladott lojalitást, behódolást, az Orbán rezsimmel való lepaktálást kiáltani. Mondhatjuk azt, hogy aki ilyet tesz, az legitimálja ezt a NER-nek csúfolt, mélyen antidemokratikus rendszert, mert aki ilyet tesz, az maga is hozzájárul ennek az elfogadhatatlan, fojtogató rezsimnek a továbbéléséhez. Mondhatjuk, hogy aki ilyet tesz, az szemet huny a megbocsáthatatlan bűnök felett, hitelteleníti a civil társadalmat, rohadjon meg, zúzzuk össze valamennyi kéznél lévő pálcánkat fölötte.

Csakhogy. Mielőtt ezt megtennénk, mert annyira kéjes gyönyörűséget okozna belerúgni abba, akibe már hatalmasék beletörölték a lábukat, gondolkodjunk. Azt nem tudjuk, mit érzett Móra Veronika, amikor átvette a díjat, mi motiválta, mit mérlegelt, és miért döntött így. Mivel nem vagyok a helyében, fogalmam sincs, és nem is akarok úgy tenni, mintha tudnám. (De, tudom, időközben elmondta.)

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem Móra Veronika az, akin a bátor, gerinces kiállást számon kellene/lehetne kérni, és nem Móra Veronika az, aki ebben az országban meghunyászkodik a mindenkin átgázoló gátlástalan, cinikus rezsim előtt. Nem ő az, aki csendben maradásával legitimálja ezt az elhülyült, vérkorrupt Orbán-rendszert. Nem Móra Veronika dolga hősnek és mártírnak lenni egy olyan országban, amelyik rendre cserben hagyja azokat, akik kiállnak érte. Móra Veronika kismilliószor exponálta magát, amikor a jogtiprás ellen, a civil társadalom mellett kellett hitet tenni, demonstrálni, amikor sokan mások valami egészen abszurd erkölcsi magaslaton üldögélve hős forradalmárt játszottak a fotelből.

Azt hiszem, Móra Veronika, az Ökotárs és a többiek szügyig beleálltak abba a gyalázatos háborúba, amit ez a kormány nem ellenük, de az egész társadalom ellen folytat. Beleálltak a mocskolódásba, a hatósági vegzálásba, és legyőzték az elvtelenség kormányát azzal, hogy tisztességük tudatában magakadályozták, hogy a gátlástalan aljadékok rátegyék a kezüket a Norvég Alap egészére. Ez a szándékos amnéziáról tanúskodó szánalmas kitüntetés ennek a bizonyítéka: hogy kénytelenek voltak meghátrálni egy olyan csatában, amelynek hatalmas tétje volt a civil társadalom számára. Mert elveszítették ezt a csatát.

És bár a nemzeti együttharácsolás rendszerében semmiféle garancia nincs arra nézve, hogy egy szép napon nem kezdődik ugyanonnan az egész, itt nem egyetlen ember önérzetéről van szó, mint ahogy azt sem gondolhatjuk komolyan: a múlt fényében a norvég nagykövet megtisztelve érezte magát, hogy a magyar kormány kitüntetését adhatja át.

Ez a díj, valamint annak átvétele nem Móra Veronika szégyene és végképp nem a gerinc hiányának, vagy a civilek lekenyerezhetőségének bizonyítéka. Ezt a rendszert nem az legitimálja, hogy ezt a díjat átvették, hanem ez a társadalomnak csúfolt tömeg. Amelyik senki mellett nem áll ki, akit a hatalom bakancsai éppen eltaposnak, de mindig ügyesen megmagyarázza magának, hogy miért van rendben, ha az erősebb kutya baszik.

Ezek az emberek sorra maradnak magukra. Ez a társadalomnak csúfolt tömeg most éppen Móra Veronikától várta volna el, hogy hős legyen és álljon ki mindenkiért, köpje le a díjat akkor is, ha érte nem áll ki senki. És most megint egyedül marad, mert jönnek az okosok, az erkölcsösek, a bátrak és kitolják a szégyenpadra, amiért elfogadta azt a rohadt díjat. És ha nem fogadta volna el, akkor a vállukra kapnák és ünnepelnék, ameddig a rohadt rendszer újra bele nem száll. Mert akkor megint egyedül maradna.

Pontosan ugyanúgy, ahogy magára maradt Horváth András, vagy Sándor Mária, vagy András juhász, vagy Ferenczi Krisztina és még hányan, akiket kicsináltak úgy, hogy egy ország nézte végig hátradőlve a fotelben. Itt nem lehet hősnek, mártírnak lenni, mert ez az ország még a hőseit is leköpi.

Pedig köpködés helyett most is csak gondolkodni kellene és némi önkritikát gyakorolni. Na, az nem megy. Nagyon nem.

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.