December 15,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vendégírás: Egyáltalán nem biztos, hogy a vallás az erőszak igazi motorja

Napra pontosan egy éves ez az írásom. Miért osztom most meg itt is? Elsősorban az elmúlt napokban megjelent netto vallás-gyalázás okán.

A hittanról

Mert értem én, hogy valakinek van egy saját, negatív tapasztalata egy vallással. Sőt, még a téma felvetése, a kötelező hittanoktatás egyértelműen káros volta is teljesen jogos. Ám a szerző ezt olyan módon adja elő, hogy ugyan egyetemes állításokat fogalmaz meg, de már előre le is tagadja azokat. Mindezt csúsztatással és anekdotikus érveléssel megtámasztva, hogy a „lényeg” – a vallás az rossz, érteeem?! – mindenképpen átjöjjön. Az efféle bújtatott üzenetek rendkívül aljasak és félrevezetőek.

Mert ma divat az agresszív ateizmus: egy új front, ahol az ember legálisan kiadhatja a dühét más emberek felé. Mert azok hülyék. Barmok. Idióták. Megvezethető fanatikusok, miattuk szar ez az ország! Hmm, tényleg? Ez a „tömegatizmus” (régebben az ateista gondolkodás elsősorban értelmiségiek, filozófusok „foglalkozása” volt, mintegy gondolatkísérlet képpen) már messze túlmutat az ateizmus alapvető lényegén: az „a-deosz”, azaz az Isten-nélküliség, a vallásos világmagyarázat nélküli létszemléletből ma már egy hódító, erőszakos ideológiává vált, ahol az, aki nem tagja ennek az ideológiának, alacsonyabb rendű, „visszamaradott” lény. Aki ezért szabadon kinevethető, megalázható, meghurcolható, sőt – bár egyenlőre csak a közösségi média felületén – üldözhető.

Ez a cikk nem válasz akar lenni erre a jelenségre. Egy másik nézőpontot akarok megmutatni. Milyen az, amikor középről nézünk valamit? Amikor nem „velünk-vagy-ellenünk” van, hanem egyszerűen megnézzük, mi történik, milyen folyamatok zajlanak le, és azok hogyan függenek össze. A cikk témája különösen alkalmas erre, mert egy sokak által nehezen elképzelhető, vagy nehezen megfogalmazható problémáról van szó. Aki érti, érti, aki nem, nem. Íme:

Buddhizmus és erőszak

Manapság nap mint nap kapunk híreket, hogy vallási fanatikusok erőszakos cselekményeket követnek el világszerte. Különösen sokat hallunk a muszlimok kegyetlenkedéseiről, főleg a DAESH tagjai által végrehajtottakról, de ide sorolhatnánk a migránsválság résztvevői által elkövetett – vélt vagy valós – atrocitásokat is.

Ritkábban esik szó a keresztények által, főleg a múltban elkövetett erőszakos cselekményekről, a Ku Klux Klán tevékenységéről, vagy a korai gyarmatosítás során történt, genocídiumba is beillő eseményekről. Sokat hallunk elszigetelt vallási közösségek borzalmas dolgairól, vallási hiedelmek miatt legyilkolt vagy megcsonkított lánygyermekekről, szexuális zaklatásról és vallási prostitúcióról.

Mikor az átlagember a buddhizmusra gondol, nem jutnak eszébe ilyenek. A buddhizmus közismerten a béke, a nyugalom és a harmónia vallása. Így aztán azokat az erőszakos cselekményeket, amiket buddhista emberek követnek el, jószerivel a teljes ismeretlenség fedi, csupán a legelvetemültebb bulvárlapok és a „habzószájú” ateizmus önjelölt prófétái által üzemeltetett internetes oldalak terjesztik, mondván: „ez se különb, máglyára vele!” Jelen cikk célja tisztába tenni ezt a kérdést. Rávilágítani arra, hogy buddhistának lenni nem jelent automatikus szentté avatást, illetve arra, hogy talán nem is biztos, hogy a vallás az, ami az erőszak igazi motorja.

Kezdjük azzal, hogy maga a buddhizmus mit is tanít az erőszakról. Már a történeti Buddha korától kezdve ismert volt a Buddha Tanításában az „ahimszá” azaz a nem-ártás fogalma: az e tételre való felesküvés nélkül senki nem lehetett a korai szangha (közösség) tagja. Az ahimszá fogadalma azt jelenti, hogy a szerzetes (és a világi hívő is) mindent megtesz annak érdekében, hogy soha ne ártson más érző lénynek.

Első olvasatra ez egyszerűnek tűnik, pedig nem az. Olvasható kifejezett tiltásnak is, de ajánlásnak is, mely magában foglalja a felelősséget. Nem véletlen, hogy sok világi közösség használja a fogadalomtételnél ezt a formulát: „Fogadom, hogy törekszem…” – mert a buddhista tanítás központjában az ember alapvető természete és az azon való „úrrá-levés” áll. Ami magában hordozza azt, hogy van amikor elbukunk, de kitartóan újra és újra folytatni kell a próbálkozást. Persze, nincs olyan buddhista közösség, mely az erőszak legmagasabb formáját, egy másik érző lény életének elvételét ne a  – részükről adható – legsúlyosabb büntetéssel, a közösségből való örökös kizárással büntetne.

De amikor ennél kevésbé súlyos erőszakos cselekményre kerül sor, szinte mindenhol a mérlegelés elve érvényesül. Miért van ez így? Mert az igazi büntetést az ember méri ki saját magára, már akkor, amikor a tettét elköveti. Ez a Karma Törvénye, vagyis hogy minden tettnek megvan a maga következménye, ami minden reményünktől, vágyunktól és esetleges  további tetteinktől függetlenül be fog következni. A karma alól nincs kibúvó. E mellé a buddhista közösség maximum csak jelképesen teheti oda a maga büntetését.

A régi időkben, amikor az egész világon általánosan elterjedt szokás volt más emberek életének elvétele, a nagy buddhista országokban is voltak próbálkozások az élet kioltása és a buddhista ahimszá-szellemiség összeegyeztetésére. Hogy ez hogyan sikerült? A rövid válasz: sehogy. A hosszú: háááááát… sehogy.

A leglátványosabb elméletek Japánban születtek, a kora újkori Edo-korszakban (1603-1868), ahol a korszak első harmadában élt neves harcművészek a buddhista pszichológiát használták a harcművészetek filozófiájának megalkotásához. Ekkor találkoztak az erőszak kontra ahimszá problémájával is. Yagyu Munenori (1517-1646) híres művében, a Heiho kadensho-ban kifejtette, hogy bár a harcművészet – vagyis az erőszak alkalmazása – alapvetően rossz dolog, ám ha ezt egy olyan ember ellen alkalmazzuk, aki maga százakat, esetleg ezreket sanyargat, akkor végső soron jót cselekszünk. Ezt Nyugaton a „cél szentesíti az eszközt” elvnek hívjuk. Nem kell túl sok gondolkodás, hogy megértsük, bár Munenori gondolata nemes, de hibás, sőt egy sokkal bonyolultabb és sötétebb problémát vet fel.

Egyáltalán: miért lenne szükség az erőszak és az erőszak-mentesség morálfilozófiai összesimítására? – tehetjük fel a kérdést. A válasz abban van, hogy nincs olyan erkölcsi vagy ideológiai eszmerendszer (legyen bár vallási, politikai, vagy társadalmi eszme), mely maradéktalanul gátat tudna szabni minden ember saját egyéni természetének. Viszont kiesni az adott közösség tagjai közül senki nem akar, így ez ahhoz válik hasonlatossá, mint amikor egy bűnelkövető mentegeti magát. Vagyis meg kell indokolni, hogy az elkövetett tett, bár első blikkre szembemegy az adott eszme-rendszer egy bizonyos tanításával, valójában a rendszeren belül egy nagyobb tanítást, egy „nagyobb jót” valósít meg. Ez azonban sosem egy rendszer tétele, hanem mindig az egyén okoskodása. És itt érkeztünk el e cikk lényegéhez.

A világ összes vallása, beleértve a monoteista (például kereszténység, iszlám, judaizmus), és politeista (például hinduizmus) vallásokat is, kivétel nélkül az érző lények békés, harmonikus együttélésére szólítanak fel. Persze, vannak bennük hibák, elsősorban abban, hogy ezt a békés, harmonikus együttélést mind csakis a saját fennhatósága alatt képzeli el. Ám a más vallásúak elleni harc kivétel nélkül – igen, még az iszlámban is! – csak a legeslegvégső opcióként merül fel, akkor is főleg az önvédelem formájában.

Hol siklik hát félre a dolog? Az embereken. Az egyszerű, hétköznapi embereken, akik a saját portájukon, a saját magánszférájukban erkölcsösek, betartják eszmerendszerük előírásait, ám ha közösségbe szerveződnek, akkor közösségük irányában elfogultakká és így külső tényezők által manipulálhatókká válnak. Ez nem valamiféle tanultság, műveltség, vagy társadalmi pozíció függvénye, ez minden emberre igaz. Mikor egy eszme-közösség érintkezésbe kerül egy másik eszme-közösséggel, mely több ponton is szembe megy azok előírásaival, egyetlen apró lökés, egy apró szikra is elegendő, hogy beinduljon az a folyamat, melynek vége a háború, a vér és az erőszak. És ez mindig az embereken múlik, az egyéni emberi döntéseken. Azon, hogy miként értelmezi az eszméit, amiket követ.

A világban sokan, sokféle okból követnek el erőszakot másokon. Van, akit politikai meggyőződésből, faji alapon, vagy vallási különbözőségek miatt bántalmaznak. Nem kivétel ez alól a buddhizmus sem. Szép számmal vannak buddhista emberek, akik az erőszak eszközéhez nyúlnak, vélt vagy valós sérelmeik orvoslása érdekében, szembe menve ezzel a Buddha legfontosabb tanításaival. Az igazság az, hogy ameddig az erőszak mindig az egyén szintjén dől el, nem lesz olyan eszme, vagy ideológia, ami képes lenne gátat szabni neki. Mert az egyén az, aki úgy értelmezi a tanításokat, hogy neki ahhoz joga van. Hogy az erőszak indokolt. Sokan ebben azt látják: a vallások – és benne a buddhizmus is – az erőszak katalizátorai, potenciális veszélyforrások, ám ez nem igaz. Ha a vallások az emberek közti erőszak forrásai, és meg kell őket szüntetni, akkor szüntessük meg a politikai ideológiákat is, a társadalmi eszméket, sőt magukat az emberi közösségeket is. És még ekkor is fogunk találkozni emberek közti erőszakos megnyilvánulásokkal.

Mi lenne hát a megoldás? A buddhizmus azt tanítja: a Buddha 2500 évvel ezelőtt elérte a Megszabadulást azáltal, hogy nem legyőzte, nem megsemmisítette az emberi lét, az emberi természet „problémáit”, hanem azok megértésével egy „új nézőpontból” felismerve őket, egyszerűen túlhaladt rajtuk. Meghaladta ezeket, s egyszerűen többé nem volt szüksége az erőszakra, azt már semmi nem indokolta. Persze, nem lehet azt mondani mindenkinek: „Világosodjá’ meg!”. A Buddha se javasolja ezt. A törekvés a lényeg. Az ember minél inkább törekszik, annál kevesebb alkalommal fog rossz döntést hozni egy szituációban. Nem véletlen, hogy a Buddha utolsó szavai is ezek voltak: „Önmagatok lámpásai legyetek Ti, törekedjetek fáradhatatlanul!”

Pájer Csaba

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.