NEHAZUGGY

Várjatok meg vele, anya

Forgács Erzsébet | 2017. November 27, Hétfő | 19:39

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,493,455 forint, még hiányzik 1,506,545 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ma talán sütni fog a nap. Azért talán, mert még csak ébredezik. A konyhaablak alatt kócosan gubbasztó téli jázmin rügyeket nevelget. Talán karácsonyra kibont pár virágot, ahogy szokta. Előbb csak néhány sárga bimbó feslik ki. Hol itt, hol ott érzi úgy egy ágacska, hogy hamarosan itt a tavasz. Pedig még nem, előbb jön a tél. Előbb még keményre fagy az a kapkodós kis virág, de tél végére minden bimbó kinyílik. Olyan lesz, mintha a konyhaablak alatt kelne fel a nap.

Már becsomagoltam a karácsonyt. A fahéj dús illatába bugyoláltam a szeretetemet, a méz édesébe az ölelést, a gyömbér csípős ízébe a humoromat. Ahogy nézem a fiaim tegnap küldött fotóját – szülinapoztak, külön teríték a kutyusnak – átfut a fejemen, hogy borotvát is kellett volna küldeni. Milyen szőrös ez a gyerek, atyavilág! Hogy lehet, hiszen az előbb még a karomban tartottam. Bársonyos volt a bőre, édes az illata. Mentünk valahová – nem tudom már, hová és miért – és egy hirtelen jött vihar lehűtötte a levegőt. Ráadtam a pulcsimat. Emlékszem, földig ért rajta, az ujját rengetegszer vissza kellett hajtani és még úgy is túl hosszú volt.

Ma már nem menne rá a pulcsim. Ma talán már ő venné le a sajátját, hogy betakargasson vele. Ma már nekem kellene visszahajtani a pulóver ujját.

Vigyorognak a fiaim a fényképezőgép – nem, perszehogy okos telefon – lencséjébe, rám emelik a poharat. Minden alkalommal rájuk csodálkozom. Hogy rohant el így az idő, hiszen az előbb, tegnap, vagy talán tegnapelőtt még olyan picik voltak? Még érzem – és talán ez lesz az utolsó, amit érezni fogok majd azon a napon is – az apró kezek érintését az arcomon.

Hirtelen felnőtt férfiak lettek. De ilyenkor, karácson táján megint az én kicsikéim. Messze sodródtunk egymástól földrajzilag, de kicselezzük a sorsot. Csináltunk magunknak egy plusz karácsonyt. Bedobozoltam, már úton van. Apró ajándékok, nagy doboz sütemény (igen, napokon át sütöttem, mint egy jól fejlett hülye), izgulás. Odaér-e időben a csomag és főleg egyben, mert dobálják átrakásnál és ha összetörik a diós keksz, dühös leszek. És ízlik majd amit sütöttem? Tetszenek az ajándékok? Csomagoláskor a réseket rutinosan kitömködtem szaloncukorral. Mert az ott nincsen. Meg mák se és üveges torma se. De van helyette paella, churros, vasárnapi sült és yorkshire pudding.

És van helyette nyugalom, tervezhető jövő, szabadság. Elég baj az, hogy ők onnan nem tudnak küldeni ezekből. Pedig örömmel fizetném a szállítási költséget.

Ma érnek célba a csomagok, ma lesz az első karácsony. A második akkor, amikor lenni szokott. Talán lesz majd hó, talán nem. Nem is fontos, mert jönnek a fiaim és majd feldíszítik a fát – várjatok meg vele, anya – és biztosan jókat fogunk nevetni és beszélgetni, sütünk együtt bejglit, főzünk töltöttkáposztát és pulyka helyett liba lesz, mert az egyikük azt kért (mit rohangáltam, mire a fagyasztó tetejét rácsuktam a madárra) és megint biztosan sopánkodni fogok a csillagszóró miatt, hogy kigyullad a ház és még büdös is. De azért veszek idén is csillagszórót, hogy legyen miért sopánkodnom. Csak gyertek, kicsikéim. Gyertek. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!