Április 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Olvasói levél: Elhagytam a szülőfalum, és a szülőfalum is elhagyott engem

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kedves Szalonna!

Szeretnék elmesélni nektek valamit. Kezdjetek vele, amit akartok.

Áruló vagyok. Elhagytam a falut, ahol születtem.

A falut, ami a térkép szélén van, amit hegyek ölelnek körül, ahol nyáron „nyárillat” van, amit még sehol máshol nem éreztem.

Ahol tücskök ciripelnek a földúton a határban egy augusztusi délben, ahol órákig tudtam nézni, ahogy lepkék szállnak a búzavirágra.

Ahol minden fa, minden bokor mesélni tud, ahol az utcán lehetett játszani, mert úgyse jött senki.

Ahol minden embert névről ismertem.

Ahol gyerekként a tóban fürödtem, ahol nagyanyám házában a padláson játszottam.

Ahol iható volt a kútvíz, és néha őzek jöttek be a kertbe.

A templomot, ahol megkereszteltek, ahová elmentem szenteste, amíg a Jézuska csodát tesz, és becsempészi a fát a nappaliba.

Elhagytam a falut, ahol októbertől áprilisig tejköd volt, és a pára szállt fel a hegyekből. Ahol az összes csillag látszott éjszaka.

Elhagytam a falut, ahol a bolt csak négy órát volt nyitva, ahová naponta öt busz jött be, az utolsó délután ötkor.

Ahol bezárták az általános iskolát, mielőtt édesanyám beíratott volna.

Ahol gyerekként nem érdekelt minket, hogy melyikünk magyar, melyikünk cigány.

Ahonnan mindenért a legközelebbi városba kellett átjárnom.

Ahol választhattam tizennégy évesen, hogy nem járok se edzésre, se zeneórára, se csavarogni a barátokkal, hogy elérjem az utolsó buszt, vagy kollégista leszek. Amit emiatt – egy kicsit – már tizennégy évesen elhagytam.

Elhagytam a kocsmát, ahol szombatonként összeültünk megbeszélni, hogy milyen nagyszerű dolgokat viszünk majd végbe, ha egyszer kijárjuk az iskolát.

Ahol eldöntöttük, hogy felvirágoztatjuk ezt a helyet, vagy új életet kezdünk ott, ahol több a lehetőség, és hogy mindent jobban fogunk majd csinálni, mint az elődeink.

Ahol ezekből a szép tervekből semmi se lett.

Elhagytam az erdőt is, ahol a kutyámmal sétáltam, és ahol a kis faházban először csókolt meg egy fiú. Még a kutyát is elhagytam, nem hozhattam magammal az albérletbe.

Eljöttem a faluból, ahol már több az óvónő, mint az óvodás.

Ahol minden évben van egy magányos anyuka, aki egyedül tologatja a babakocsit a kátyús, sáros utakon. Engem is itt toltak.

Ahol akkorát estem biciklivel a salakon, hogy azóta is megvan a nyoma.

Ahol az orvos csak heti kétszer rendel.

Ahol édesanyámnak főiskolai diplomával a közmunka és a három műszakos szalagmunka közt lehetett választani.

Ahol a kocsmában szépen, lassan, hümmögve beletörődött a fiatalság, hogy az ő életük is ilyen értelmetlen hétköznapokból fog állni. Ahol én nem tudtam ebbe beletörődni, és kinevettek ezért.

Ahol csak hétvégén voltam otthon, és akkor is csak tanultam, hogy be tudjam bizonyítani a többieknek és magamnak, hogy lehet értelmesen, célokkal, boldogan is élni.

Ahol lelkiismeretesen készültem az érettségire, és az egyetemi felvételire.

Ahol nyáron minden lehetőséget megragadtam, hogy tudjak dolgozni, és legyen pénzem tovább tanulni.

Ahol a fiú, aki megcsókolt az erdőben, szakított velem, azzal vádolt, hogy megcsalom őt a könyvekkel.

Ahol már én se voltam benne annyira biztos, hogy akarok-e egy olyan fiút társamnak, aki nem tesz semmit a saját sorsáért, és személyes sértésnek veszi, ha valamiben többre viszem nála.

Ahol a barátaim az ellenségeim lettek az utolsó évben, és megszégyenítettek, hogy mit képzelek én magamról, miért gondolom, hogy lehetek valaki, miért gondolom, hogy többre vihetem, mint ők.

Elhagytam a házat, ahová hazamentem érettségi után, ahol végigdolgoztam és végigizgultam a nyarat, hogy vajon felvesznek-e, és ha igen, képes leszek-e teljesíteni, vagy szégyenszemre fel kell adnom, és beletörődök én is ebbe az értelmetlen életbe?

Elhagytam egy lehetőségért, egy albérletért, egy diplomáért, és egy olyan munkáért, amit szeretek. Elhagytam egy olyan közösségért, ami megért és támogat. Csak egy olyan albérletet kellene találni, ahová hozhatom a kutyát is, és teljes lenne az életem.

De ha hazamegyek a szüleimhez, mindig eszembe jut, hogy mit hagytam el. Az egész faluban csak a kutyák örülnek nekem, őket nem érdekli, hogy ki mit csinál, hol lakik, hol dolgozik, mennyit keres, őket csak az érdekli, hogy kedves voltam velük, és simogattam őket. A nénik elfordítják a fejüket, nem fogadják a köszönésem. A volt barátaim levegőnek néznek. Ha bemegyek a boltba, hirtelen csend lesz.

Mindenkivel kedvesen és őszintén viselkedtem, de sosem fogják megbocsátani nekem, hogy elhagytam őket. Én elhagytam a szülőfalum, és a szülőfalum is elhagyott engem.

De feltételezem, nem én vagyok az egyetlen, aki így járt.

Vanda

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.