NEHAZUGGY

A szemembe néztek és hittek nekem

Forgács Erzsébet | 2017. November 11, Szombat | 11:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tegnap nyaralni voltam. Ez úgy nézett ki, hogy kaptam a többiektől (mert bizony, ha az egyikünknek dolga van, a többiek veszik át a feladatait) egy fél nap lógási időt, amit én arra használtam, hogy elmentem dédelgetni. Felszerelkeztem a maradék kutyagyógyszerekkel, amik itthon már nem kellenek (fájdalomcsillapító, fülcsepp, szemcsepp, fertőtlenítő, probiotikum), pár kiló száraztésztával, egy karton óccsó vécépapírral (gumikesztű nem jó, mert ellopják, lenyelik. A kakiszedő lapátot is ellopják, szétrágják), egy zsák rizzsel, némi juhtúróval (abban még a legfújabb gyógyszert is hajlandóak lenyelni) és irány az Állat és Ember.

Nem először voltam ott, tehát nem ért meglepetésként, hogy percek alatt ellepnek a kiskutyák. Ez szó szerint értendő, szerintem időnként a fejemen is volt belőlük néhány. Itt kicsik és picik laknak együtt, kivéve az öreglány – annyira azért nem öreg, nyolc éves sincs – Zuzmót, aki nem kicsi. Viszont vak. Ő a karácsonyi ajándék. Az a kutya, akire a sintértelepen a halál várt, mert esélytelen gazdát találni egy nagy testű, vak, idősödő kutyának. Most ő a kicsi yorkie-k és csivavák között a lépegető exkavátor. Zuzmó nem lát ugyan, de hihetetlenül intelligens, egy érintéssel irányba lehet állítani. Angyali türelemmel viseli a kicsik (és általában a kutyusoknál az énképpel vannak bajok, a két kilósok rendre tigrisnek képzelik magukat) pimaszkodását. Ő az: zuzmo

Zuzmót már ismerem – az elődeit, a szép kort megért papa-mama párost is ismertem – és ismerem Cinikét, a bizalmatlan, sérült lelkű kis hercegnőt. Nem tudni, mi történhetett vele előző életében, de megsimogatni még most sem lehet. Már nem annyira bizalmatlan, de valami súlyos trauma érhette, mert kerüli az érintést. cini

Jött Snapsz, a csodaszép, édes-színű szélvihar (forrócsoki, sötét, édes karamell és pörkölt mogyoró és fahéj színekben), a pusziosztó tornádó. Képes öt méterről az ember nyakába ugrani fene nagy örömében. snapsz

Aztán ott volt Cooper, egy indián álompóni és talán csivava keverék. Mosómedve biztosan van a családfán, mert olyan betörő maszkot máshonnan nem örökölhetett, csak a Mosó famíliától. cooper

És persze Süni, aki szerintem tarajos sül és napos csibe keverék lehet. Az egész kis életét egy böszme lánc végén töltötte, most alig győzi bepótolni a lemaradását. Mindig van egy kis ugrálnivalója, de ha fogára való játékot zsákmányol (a többiektől), elmélyülten tudja nyunnyogtatni. suni

És Tapi, a hópihe. Pici, fehér és félénk. Neki anya kell (Kata, a falkavezér és másodállásban a menhely vezetője. Aki kíváncsi rá és árváira, esetleg adománnyal segítené a kutyák ellátását, vagy vásárolna valami kedves kis ajándékot, azt november 12., 22. és 23-án a Vörösmarty téri Adventi Vásáron személyesen is megteheti), de azért meg szabad simogatni, nem is olyan rossz az. Sőt, pocakvakargatás is belefér. tapi

És volt persze Rosé tacsi, a gyönyörű, értelmes és égetnivalóan csibész és pici kutya, meg másik apróság és az Öcsikék. Régi ismerősök és frissen bekerültek. Amikor aztán Kata kivitte a bűnöző társaságot, a látogatás végén kaptam két söjtörkét. Őket:

Fotó: Állat és Ember Á.V.E.

A fotó nem adja vissza, milyenek. Nem olyanok, mint a képen. Sokkal, de sokkal gyönyörűbbek és sokkal, de sokkal kisebbek. Annyira picik, hogy az elmondhatatlan. A kettő együtt talán három kiló lehet. Egy hónapja menekültek a söjtöri horrortanyáról, azóta kaptak orvosi kezelést, lekerült róluk az összeragadt, megkövesedett bunda, naponta többször kapnak enni. Híztak is. Sokat. A talpuk talán egy ötforintos érme méretű, a fejük akkora lehet, mint egy teniszlabda. Minden csontjuk kiáll, szemmel meg lehet számolni a csigolyáikat. Az orruk apró gomb, a szemük drágakő.

Annyira törékenyek, hogy féltem, összeroppannak a simogatástól. Ketten két oldalt simultak a derekamhoz, betakargattam őket a pulcsimmal és éreztem a remegésüket. Nem mozdultak, csak odabújtak és néztek a szemembe. Bizalommal. És én elszégyelltem magam a fösvény szaporító helyett, aki szűk, mocskos, sötét ládákban tartotta őket és az volt a dolguk, hogy párosodjanak, szüljenek. El sem tudom képzelni, hogyan hordhatta ki az az apró kiskutya a kicsinyeit, hogy tudta szoptatni a csont sovány mama a kölyköket. Aztán elvették tőle őket és kezdődött elölről. Időnként kinyílt a láda és bedobott a szaporító egy döglött, tollas, oszlásnak indult csirketetemet és a másfél kilós kicsik megharcoltak a falat dögért, az egy napra való energiáért, az egy nap életért.

Egy kis test pont elfért a két tenyeremben. A remegő kis jószág, mint a vergődő szív, úgy rázkódott és mégis bizalommal simult hozzám és nézett a szemembe. És én megígértem neki, mindkettőnek, hogy soha többé nem érheti semmi rossz. És azt mondtam, ne féljenek, mert az ember jó. A szemembe néztek és elhitték. Nem akarom, hogy csalódjanak. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!