Ezt nevezhetjük akár bátorságnak is

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Tegnap este úgy alakult, hogy bele tudtam pillantani a televízió műsorába és miután még nem volt alvásidő, nem semleges csatornát választottam. Éppen Tamás Gáspár Miklóssal beszélgetett Kálmán Olga. Azért ültem le meghallgatni az adás ezen részét, mert kedvelem. Mármint TGM-et kedvelem. Nem mindenben értek vele egyet – sőt, sok mindenben nem, vagy részleteiben biztosan nem, más dolgokban pedig igen -, de valószínűtlennek tartom, hogy valaha is arra hajtott volna, hogy bárki egyetértsen vele.

Közbevetőleg, bár most nem ezt a témát fogom boncolgatni: arról folyt a diskurzus az említett műsorban, hogy Gyurcsány Ferenc akciója a külhoni magyarok szavazati jogának megvonása tárgyában jó-e és kinek jó. TGM szerint lehetne annyira nagyvonalú a magyar társadalom, hogy nem csinál ebből ügyet. Mert nem sok mindenen változtat a külhoniak szavazata és kicsinyes dolog ezt feszegetni.

Én pedig azt gondolom – nem csak most, mindig is ezt gondoltam és nem csináltam belőle titkot eddig sem -, hogy egyáltalán nem kicsinyesség az, ha a társadalom nem veszi jó néven, ha olyanoknak beleszólása van a választás végeredményébe, akik nem viselik annak következményeit. És tökéletesen mindegy, hogy kire szavaznak. Ha hirtelen felbukkanna az ismeretlenségből egy olyan párt, amely az én összes elvárásomnak mindenben megfelelne és a külhoni magyarok ezt a pártot támogatnák, akkor is pontosan ezt gondolnám.

Ezzel együtt azt is gondolom, hogy amennyiben lehet valami módon rontani a már most is pocsék helyzeten, azt Gyurcsány Ferenc most megtette. Semmi más hozadéka nincs ennek az akciónak, mint az indulatok továbbszítása, a már így is meglévő árkok szakadékká mélyítése. Lehetséges, hogy a DK-nak ez szavazókat fog hozni, de az ország szempontjából, mindannyiunk szempontjából ez így nagyon káros.

A kitérő után most kanyarodjunk vissza az eredeti témához, Tamás Gáspár Miklóshoz. Azért ő név szerint, mert talán így érthetőbb lesz az, amit el szeretnék mondani. És azért most szeretném elmondani, mert tegnap este, a műsort nézve értettem meg, miért ülök le a tévé elé minden alkalommal, amikor TGM van a stúdióban, miért olvasom el az írásait, ha csak tehetem. Eleve, miért figyelek oda arra, amit mond. És miért van az, hogy soha nem bosszant, ha teljesen máshogyan gondolkodunk valamiről, miért nem eleve egy egészséges gyanakvással figyelem a mondatait, miért nem keresem a szavaiban a rejtett értelmet.

Innentől már nem TGM, hanem az a jelenség a fontos, amit számomra ő (mások számára másvalaki) jelent, vagy jelenthet. Az értelmes diskurzus. Amikor nem úgy hallgatom a másikat, hogy tudom: tegnap máshogyan beszélt, írt, mert máshonnan kapta a fizetését, ma pedig megint máshonnan fizetik, a véleménye ennek arányában változik.

TGM hitt már mindenben, volt már minden – hallom nem egyszer. Ez igaz. Változott a véleménye sok mindenben. De soha nem érdekből. Sőt, többnyire olyan jó ütemben fordult mindig, hogy telibe kapja a pofonokat. Ezt nevezhetjük akár bátorságnak is. Már csak azért is, mert az. Egyszerűen nem hiszem, hogy valaha is meg akart volna felelni bárki elvárásainak egzisztenciális okokból. Még egyszerűbben: becsületes. És számomra ez borzasztóan fontos, az intelligencia és a műveltség másodlagos.

Ezért tudok minden fenntartás nélkül figyelni arra, amit mond és ha egyetlen szavával sem értek egyet történetesen, akkor is pontosan ugyanolyan figyelemmel fogom a következő alkalommal is hallgatni, olvasni. Mert képes vagyok úgy vitázni a gondolataival, hogy közben nem érzem, hogy harcolnom kellene.

Erre lenne égetően nagy szükség a társadalomban, a politikában is. Olyan politikusokra, akikben megbízunk akkor is, ha semmivel nem értünk egyet abból, amit képviselnek. Mert ilyen alapról indulva lehet kompromisszumot kötni (kompromisszum nélkül semmi nem működik), előbbre lehet jutni. A jelenlegi garnitúrával – oldaltól, pártállástól, mindentől függetlenül – nem lehet egy tapodtat sem. adomany-1