A szegény jobbágy

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Életkép a multból

Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár’ elragadnák.

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

(1847)

Arany János