Ki nem szarja le Gyurcsány terveit?

Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Az úgy kezdődött, hogy:

És ha Gyurcsánynak előttünk ismeretlen tervei vannak? Ne ítéljünk, amíg ezeket nem ismerjük meg. 

Így gondolta valaki, Gyurcsány Ferenc aláírásgyűjtős, vonjuk meg a külhoni magyarok szavazati jogát- című akciójáról. Hogy biztos tervei vannak a drágajó embernek, előttünk eddig ismeretlen tervei és majd egyszer, egy istenáldotta pillanatban mi is megtudhatjuk, mik ezek a tervek. Vagy nem tudhatjuk meg soha a büdös életben, mert amennyire én emlékszem, Gyurcsány Ferencnek regnálása alatt nagyjából hetente voltak remek tervei. Mindig más tervei, de ezeknek a terveknek volt egy közös tulajdonsága: soha nem valósultak meg.

Nem Gyurcsányról akarok és nem is fogok róla beszélni. Ő nem fontos. Ami fontos, az a cselédmentalitás. Annak természetes volta, általános elfogadottsága, önkéntes alkalmazása. Azt tudomásul venni egy büdös mukk nélkül, ha valaki baromságokat beszél, meg lehet tenni családon belül, vagy a sündörgőtüttösi kocsmahivatalban záróra előtt. A politikában nem lehet megtenni, mert annak következményei vannak mindannyiunk életére.

Életveszélyes dolog, amikor egy ember ismeretlen terveit szó nélkül tudomásul vesszük, ha természetesnek gondoljuk, hogy neki lehetnek tervei. Nem lehetnek. Egy pártnak, megfelelő előkészítés, viták, tanulmányok után lehetnek tervei, Gyurcsány Ferencnek, Orbán Viktornak, Vona Gábornak, Theresa May-nek, Angela Merkelnek meg nem lehetnek. Főleg olyan tervei nem lehetnek, amit nem fejt ki a nyilvánosság előtt. És főleg nem szabad tudomásul venni, hogy ez van, majd megtudjuk, mit akart ő elérni.

És itt jön a képbe a cselédmentalitás. Hogy addig csönd legyen már, ameddig a nagy ember el nem mondja, mit talált ki. Őszintén: leszarom bárki terveit, aki kizárólag a hatalom megtartására, vagy a hatalom megszerzésére vonatkozó terveket képes kieszelni.

Nekem is voltak terveim. Másoknak is voltak terveik. Azoknak a szülőknek is voltak terveik, akik évente egyszer látják a gyermekeiket, legfeljebb kétszer, ha temetni kell és összejön a család. Azoknak a gyermekeknek, testvéreknek, férjeknek és feleségeknek is voltak terveik, akik ezer kilométerre az otthonuktól kénytelenek élni és dolgozni azért, hogy a terveikből valamit megvalósíthassanak.

Annak az idős embernek is voltak tervei, aki egy combnyak-törés után soha többé nem tudott felkelni az ágyból, mert hetente fél óra jutott rá a gyógytornász idejéből és az nem volt elég semmire. Voltak tervei, de meghalt és csak azért nem iszonyú kínok között, rothadó sebektől borítva, mert a családja kiizzadta egy felfekvés elleni matrac árát. Az a matrac azóta egyetlen egy percre sem került raktárba, mert szükség van rá, mert új és új idős testet kell megkímélnie. Legalább ettől a gyötrelemtől.

Azoknak az embereknek is voltak tervei, akik Budapest egyetlen hospice házában már csak abban reménykedhetnek, hogy méltó módon érhetnek utuk végére, de most úgy néz ki, hogy ez nem adatik meg, mert nincs pénz az  üzemeltetésre. A szaktárca még csak nem is válaszol az alapítvány könyörgésére, nem reagál a kormány a segélykérésre. Mindössze 50 millió forintról van szó, de ezek az emberek nem passzolnak bele valaki nagyívű terveibe.

Erzsébetnek is voltak tervei, ameddig meg nem betegedett. Az volt a terv, hogy felneveli az egyetlen gyerekét, diplomához segíti és szép csöndesen folydogálnak majd a napjai. De valaki – akinek ráhatása volt Erzsébet és mindenki más életére – más tervet eszelt ki. Mégpedig azt, hogy csökkenteni kell a rokkantellátásra költött összeget, ezért a két mankóval járó, félig mára már vak, önmagát ellátni sem képes Erzsébet hirtelen munkaképes lett – az orvosi felülvizsgálat szerint – és az eddigi hatvanavalahányezer forint ellátását elvették, 22 800 forintból beteljesítheti a terveit. Erzsébet terveit mi, Szalonnások – olvasók és szerzők – valósággá tudtuk tenni.

Mayának is voltak tervei. Szerette volna, ha a gyereke le tud érettségizni és részt tud venni az érettségi banketten. Ennek az volt az akadálya, hogy a gyereknek nem volt öltönye. Aztán szerette volna, ha a gyereke tovább tud tanulni, ha mentőápoló lehet. De ezek a tervek keresztezték valaki másnak a terveit, aki szerint nincs szükség ebben az országban öregekre, betegekre, rokkantakra. Márpedig Maya rákbeteg és súlyos epilepsziás, a férje előrehaladott Parkinson-kórban szenved. Az epilepszia gyógyszerek kiváltására sem volt pénzük, normális ételre sem, nemhogy iskolára. Maya álmát be tudtuk teljesíteni (kezdetben még az Ordítok blog, majd a Szalonna olvasóival közösen). Vettünk a gyereknek öltönyt, elvégezte az iskolát, mentőápoló.

Csakhogy rengeteg Erzsébet és Maya él ebben az országban, akiken nem tudunk segíteni. És nem segít az állam, nem segít a szociális rendszer, senki nem segít. Mert a politikusoknak tervei vannak. Van, amelyiknek a pénz, a jobb lehetőségekhez jutás, a családi biznisz felpörgetése és van, amelyiknek egyszerűen csak a jó fizetés, a plusz juttatások és a csendes szunyóka a parlamenti ülések alatt. Van olyan politikus, akinek víziói vannak és azokat akarja beteljesíteni és van, akit a becsvágy, az exhibicionizmus, vagy éppen valamilyen elmebaj hajt.

Nem érdekelnek az ő titkos terveik. Nekik arról legyen elképzelésük és mondanivalójuk, hogy miként lehetne élhetőbbé tenni közös erővel ezt az országot. És ami nagyon fontos: ne legyenek olyan terveik, amivel csak rontani képesek a már most is tragikus helyzeten. Senkinek ne legyenek olyan tervei, aminek következtében az eddig is egymásnak feszülő csoportok egymás torkának ugranak. Se hatalomvágyból, se ostobaságból, se sunyi számításból ne legyenek ilyen tervei. Soha.adomany-1