Koszorúk, gyertyák, krizantémok

Fotó: goszka Fotó: goszka

Mint ilyenkor minden évben, most is fénybe borulnak a temetők esténként. Gyertyák és mécsesek fanyar füstje keveredik az őszi virágok illatával. Sokan nem tudják, hogy ma – november elsején – mindenszentek ünnepe van. Ilyenkor az üdvözült lelkeket ünneplik hagyományosan a hívek. Holnap – november másodikán – van halottak napja, amikor (eredetileg) a még tisztítótűzben szenvedő szeretteink lelkéért gyújtunk gyertyát. Mint a legtöbb keresztény ünnep, ez is pogány eredetű, a 14. században vált hivatalosan is keresztény ünneppé.

Azt hiszem, kevesen tudják pontosan a két nap közötti különbséget és nem is fontos. Vallásos és nem vallásos emberek ezekben a napokban elmennek hallottaik sírjához, fényt gyújtanak és néhány percig arra az emberre gondolnak, akinek a földi maradványait rejti a sírhant, vagy az urna.

Az évek múltával a kimondott, bántó szavak éle eltompul, a rossz dolgokra rárakódik az idő homokja, megszépülnek az emlékek. Ahogy kopik a sírkövön a felirat, úgy lesz egyre szebb a múlt. A temetőkben szinte csak jó szülők, szerető feleségek és férjek, legjobb testvérek fekszenek. Az emberi elme így működik és jól teszi, hogy így működik. A bántó szavak emléke elhalványul, a sérelmek felpuhulnak. Minden – sok minden – átértékelődik.

Maradnak az érzések. A nagyi kötényének sütemény-illata, túrós rétes ízének emléke, amit akkor is megsütött, amikor a betegség szinte teljesen megbénította az egyik kezét. Mert tudta, hogy jössz és mert tudta, hogy ez a kedvenced.

Nagyapa bajuszának bökései a bőrön, hogy nevetett, amikor sivalkodtál: szúr, annyira szúr és közben vigyorogva vártad, hogy megpuszilgassa az arcodat és újra panaszkodhass.

A másik nagymama, akire már nem is emlékszel, hiszen kicsi voltál még, amikor elment. De az érintése megmaradt, valahol a lelked felszínén. A tudat, hogy szeretett. És talán egy kis fehér műanyag kosárka, rajta piros virágokkal. Abba szedte neked a szamócát. Eperet kezibe – erre már nem emlékszel, csak mesélték, hogy így mondtad. És a nagyi szedett neked eperet.

A másik nagypapa, aki még korábban, három éves korodban halt meg. Csak a hangjának puha hullámzása maradt meg és az, hogy magas volt. Nagyon-nagyon magas. Vagy talán csak te voltál nagyon pici.

A frissebb sírok, fájóbb emlékek. Koszorúk, gyertyák, krizantémok. És családok. A sírok között beszélgető emberek, játszadozó gyermekek. Nincs sírás, nincs jajveszékelés. Sírkövet tisztító kezek vannak, sírt gyomláló asszonyok. Mint a kiskertben, amikor elgazosodik a répa. Az élet beköltözik a temetőbe, a maga természetes, mindent átható erejével.

Aztán eljön az este és apró fények ezrei világítanak a máskor sötét temetőkben. A temetőkben, ahol a legjobb szülők, gyermekek, testvérek alusszák örök álmukat. Mi többiek, a kevésbé jók, még itt vagyunk. Megállunk egy pillanatra ilyenkor és abban bízunk, hogy a mi emlékünk is megszépül majd egy gyertya lángjánál.adomany-1