Tegye fel a kezét az az olvasó

Fotó: RitaE Fotó: RitaE

Most elárulok egy intim részletet az életemből. Esténként – mondjuk inkább: éjszakánként – elalvás előtt kizárólag olyan műsort nézek a tévében, amiben nincsen sem politika, sem közélet, amire nem igazán kell odafigyelni (ezért a filmek is kiesnek) és lehetőleg se nem lőnek, se nem ordítanak fel váratlanul. Így aztán sűrű vendég vagyok a főzőcsatornákon. Nézhetnék éppen természetfilmet is, de arra szintén oda kell figyelni, nem segít az elalvásban. A pacalfőzés viszont tökéletes erre a célra.

Így aztán néhány napja is a Paprika tévé egyik műsorán igyekeztem elszenderedni, amikor egy jókedvű pasas közölte velem, hogy ő most magyar marhapörköltöt fog főzni. Miután nem magyar gyártású műsorról volt szó, azonnal kinyílt a szemem, mert mégis izgalmas, amikor a magyar kultúrát és a marhapörit nem csak a kormány védi, hanem egy külföldi is. Főleg, ha az a külföldi nem akar ide cuccolni, hogy elvegye a munkánkat és ránk kényszerítse a szokásait, hanem a saját hazájában öregbíti a hírnevünket. Az meg az én bajom, hogy mindenben megtalálom a politikát.

A műsor készítői nem igazán lehettek a helyzet magaslatán, mert a fordításban pörkölt szerepelt, a feliraton pedig gulyás, de nem zavartattam magam, figyeltem éberen. Mit mondjak? Csodát láttam.

Először is a pasas – Michael a neve, utólag megnéztem – vidoran közölte, hogy a magyar marhapörköltnél a világon nincs finomabb étel, majd belezúdított egy edénybe jó sok hagymát és fokhagymát. Ezt nem kell párolni – mondta ő -, sem pirítani, hanem jöhet bele a paprika. És felmutatott egy szépen fejlett kaliforniai paprikát, valamint azt is megosztotta velem, hogy ilyenből van a magyar őrölt paprika is. Itt jegyzem meg, hogy szegény nagymamám úgy halt meg, hogy életében nem látott kaliforniai paprikát – falun valahogy ez nem volt túlságosan elterjedt -, viszont mindig házi őrölt paprikát használt, a maga termesztette fűszerpaprikából.

Tehát: kaliforniai paprika kockákra vágva, bele a hagymába, majd néhány sárgarépa, karikára vágva. Azt mondta Michael, hogy bármilyen gyökérzöldség jó, ami a magyar piacokon kapható, de ő most répát vett. Én pedig csöndesen hálát adtam az égnek, hogy nem jégcsap retek, vagy torma akadt a kezébe.

A hagyma-fokhagyma-sárgarépa-kaliforniai paprika kombót megküldte két marék szemes köménymaggal (mert az tipikus magyar fűszer), majd jött az őrölt paprika. Összerottyantotta és amikor már ígéretesen füstölt, ment bele a felkockázott marhahús, néhány babérlevél (szintén nem maradhat ki egy magyar ételből sem) és az egészet nyakon zúdította egy üveg vörösborral. Betolta a cuccot a sütőbe és készre csinálta.

Én nem állítom, hogy nem volt finom, bár az üveg bortól érdekes lehetett az íze, ám az igazi csoda csak ez után következett. Ugyanis – bár főzhetett volna bele krumplit, vagy külön tésztát, de miért kellene, amikor van egy különleges magyar tészta – nokedlit főz! Mondta ő. A nokedli a következőkből készül: liszt, víz, tojás, tej, sütőpor.

Ekkorra én már teljesen felébredtem és tátott szájjal lestem, mit művel a mester. Összekeverte a – szerinte – hozzávalókat. Azt hiszem, a tejet fel is forralta és úgy zúdította a tésztába, de erre nem esküdnék meg, mert már a sütőpornál leállt az agyműködésem. Előkapott egy négyszögletű reszelőt, belegyömöszölte a tésztát és egy fakanállal áttuszkolta a káposztareszelő-szektoron. Megjegyezem, külsőre valóban nokedli kinézetű lett a mű.

Végül büszkén közölte, hogy ezt ő Magyarországon tanulta.

Biztosan ízletes volt a főzt, de se pörkölt, se gulyás, se nokedli nem volt, az biztos. Én pedig arra szeretném kérni a kedves olvasókat, hogy jelentkezzen nálam, aki így készíti a marhapörköltöt, vagy a nokedlit. Pláne együtt a kettőt. Köszönöm.adomany-1