Hátha addigra történik valami

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Hideg van, mindössze 4 fok. Elővesszük a meleg kabátot, bekapcsoljuk a fűtést. A bokrok menedékében, lépcsőházakban, lakatlan romok rejtekén élők nem vesznek elő semmit, hiszen egész évben magukkal hurcolták az ócska télikabátot, a kinyúlt pulóvert, a más ember méretére készült meleg nadrágot. Most nem hurcolják a batyuban, hanem felveszik. Több réteg kartonpapír kell és több olcsó bor a túléléshez. Talán megérik a következő telet. Talán nem.

A középréteg, a polgári Magyarország boldog és boldogtalan kisemberei tömítik az ablak réseit, még egy réteg pulóvert-nadrágot vesznek fel este, amikor hazaérnek a munkából. Néha bekapcsolják a gázsütőt – amúgy is kell főzni és olcsóbb, mint a távfűtés, vagy a tűzifa – és a takaró alatt vacogva szívják az oxigén nélküli levegőt. A középréteg megtanítja a gyerekét arra, hogy lekapcsolja maga után a villanyt, hogy a hajmosáshoz használt vízzel öblítse le a vécét, takaróval a dereka körül írja a házifeladatot. A középréteg összeszorított fogakkal szívja be a frissen felvágott téliszalámi illatát, miközben 15 deka parizert kér az olcsóbbikból. Vékonyra szeletelve.

A középréteg úgy dönt, hogy jó lesz még az a cipő, kibír egy újabb telet és dacos elszántsággal kicseréli a gyerek ágyát. Hiszen már kinőtte. A gázszámla meg várhat fizetésig, most a villanyt kell befizetni, mert azzal van megcsúszva.

A középréteg elbőgi magát, amikor az ablaknak koccanó seprűnyél megrepeszti az üveget, majd szigetelőszalaggal betapasztja a repedést. Hátha úgy nem jön be annyi hideg. A konyhában kicsavarja a hűtőszekrény alá gyömöszölt felmosórongyot és magában fohászkodik, hogy bírjon még ki a szerkezet egy évet. Vagy kettőt. Hátha addigra történik valami. Valami jó.

A középréteg a radiátor alá tolja a vízköves műanyagtálat, mert csöpög a szelep. Ilyenkor mindig, amikor egy kicsit muszáj fűteni. A gyerek miatt.

A középréteg elhozza a szüleitől a recepteket – majd én kiváltom, ne törődj vele, anya – és átgondolja, hogy mi van otthon a konyhaszekrényben, amiből vacsorát tud majd főzni a héten. Talán egy kis krumplit tud még venni, de tojásra már nem futja. A húst nem szereti. Már nem.

A középréteg gyűlöli a telet. Az őszt is gyűlöli. A hideget, a sötétet, a nyirkos utcákat is gyűlöli. A savanykás doh szagot, a konyhaablak üvegén lecsorgó vastag párát, a vékonyra szeletelt olcsó parizert, a leárazott joghurtot, a tömött buszon terjengő bűzt, a cipőjébe beszivárgó nedves hideget, a gyereke tekintetét a primőr eper láttán, az apja kezén az egyre áttetszőbb bőrt, az anyja szemében a rémületet, a kórházi folyosó húgyszagát, a számlával tömött borítékot, a saját hangját, amikor rámorran a párjára egy égve felejtett lámpa miatt.

A középréteg erre rendezkedett be. Arra, hogy nem tudja lecserélni a tönkrement hűtőt, hogy fogalma sincs, mi lesz holnap, ha ő megbetegszik, hogy legfeljebb egy ócska fazekat tud tolni a beázó plafonból csorgó víz alá és hogy csak a ma létezik, talán még a holnap is, de a jövő hónap nem. Az sohasem.

A középréteg azt hiszi, ez így normális, ez így rendben van és soha nem lehet más, soha nem lehet jobb. Azt hiszi, ezen nem lehet változtatni. Pedig de. Lehet.adomany-1