NEHAZUGGY

Nem állítom, hogy egy nemzeti ünnepen az lenne bárkinek a dolga, hogy nácizza az istenkirályt és mocskosfideszezzen. De

Molnár Bálint | 2017. Október 24, Kedd | 18:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Hát túl vagyunk rajta. A migránsmentes övezet apraja és nagyja kitett magáért a nemzeti ünnepen, aminek az egyetlen pozitívuma ez: hogy túl vagyunk rajta. És bár mindenki nagy erőket fektet most napokig abba, hogy meg-, el-, esetenként kimagyarázza a bátor nemzetvezető ócska gyűlöletbeszédének lényegét, esetenként abba, hogy az ellenzéket öncélúan fikázza (hangsúlyozom: öncélúan), a lényeg valahol másutt keresendő.

Konkrétan az alább látható videón (meg ezen ITT), amin viszont egyáltalán nem vagyunk túl, és ha Orbán aljas, gátlástalan ünnepi uszításáról fontos beszélni, akkor erről hatványozottan az:

Miközben a demokratikusan megválasztott politikusok átlátszó kampánybeszédekké, némelyek buszokkal szállított tömegre támaszkodó népgyűlésekké züllesztették az ünnepet (jó, tudom, ez mindig így volt, választások előtt pont miért ne lenne így), miközben a szabadság szót annyiszor vették a szájukra, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele, miközben névtelen, de igazi hősökkel helyezték egy mondatba saját, silány emberi önmagukat, ez itt közben történik velünk, körülöttünk. Esernyőkkel és zacskókkal, vagy esernyők és zacskók nélkül, sípokkal, vagy sípok nélkül, árpádsávos sálakkal a nyakban, vagy azok anélkül.

A helyzet az, hogy az Orbán-Fidesz-féle politikai kommunikációs agresszió jótékony hatásait – bármivel vigasztaljuk is magunkat – nem lehet megúszni. Akkor sem, ha ez itt nem a társadalom egésze, hanem annak egy parányi szeletkéje. Mégis tünet. Kórtünet. Egy olyan országban, ahol a regnáló hatalom azzal házal évek óta (nyugi, ellenzékben is ezzel házalt), hogy harcban állunk, hogy egy perc nyugtunk nem lehet, mert folyamatosan áskálódnak ellenünk az újabb és újabb ellenségek, hogy vagyunk mi, a jók, és vannak ők, a gonoszok, a sötét oldal, ott nemigen lehet más kimenetele a szemünk előtt zajló történelmi eseményeknek.

Merthogy senki nem szeret igazán a sötét oldalhoz tartozni, akkor sem, ha a propagandisztikus lebegtetéseken túl soha nem nyert bizonyítást, hogy ki mindenki rejlik a sötét oldal mögött, miért sötét az az oldal, és főleg mitől vagyunk mi ehhez a sötétséghez képest a jók, a népmesei hősök, akiknek az a küldetése, hogy legyőzzék a gonoszt. Az illiberális önkénnyel szükségszerűen együttjáró népnemzeti kiskorúsítás gyümölcsei itt rohadnak körülöttünk mindenfelé.

Bármennyire elcsépelt, aktualitása okán ne söpörjük szőnyeg alá: ezeket a geciző, buzizó, kurvaanyázó, árulózó, gyalázkodó, embertársaikra gyűlölettől eltorzult arccal, öklöt rázva támadó, hadonászó, fröcsögő polgárokat elnézve (remélem, jól látom, hogy Jurák Pesti Srác Kata próbálkozik jobb belátásra bírni a tisztelt vezető polgári-nemzeti-keresztény rajongótáborának kemény magját), tulajdonképpen azt láthatjuk, hova vezet az, ha egy politikai párt földhözragadt politikai-gazdasági érdekből, minden jóérzést és gátlást félretéve egymás ellen uszítja az ország lakosságát, és nem ítéli el az erőszakot, hanem ellenkezőleg: semmi kivetnivalót nem lát benne.

A híveit uszítja mindenki másra. Hát hiszen nekik küldetésük van: legyőzni a gonoszt. Hát hiszen ha a Viktor éjt-nappallá téve harcol értük, megvédi őket, nem ülhetnek karba tett kézzel, nem igaz? Az elmaradt rendszerváltást követő vérszegény demokrácia súlyos évtizedeiben a puskapor szépen lecsordogált, és folyamatosan csordogál a társadalom legaljára, ahol emberek a saját életükben is követik a gennyes politika harci utasításait. A foszlott esernyőjükkel, a kezükben szorongatott zacskóval, elkeseredett dühvel a szemükben. Úgy értem, a keresztényi szeretet, a soha senki által el nem vehető magyar kultúra és a szeretve tisztelt nemzeti értékek jegyében.

Úgyhogy amikor például random nyájas olvasó kioktató kommentjében arról ír, hogy voltak olyanok (igen, ők, a kormánypártiak), akik néma főhajtással tisztelegtek a hősök és áldozatok előtt, és hogy ezeket az embereket a tisztes megemlékezés vágya hajtotta, akkor elég súlyos tévedésben van. Az, hogy zsigerből rossz arcoknak, emberi roncsoknak, zavart félegzisztenciáknak, és begőzölt zombihordának nevezi az Orbán gyűlöletbeszéde után (nem állítom, hogy ízlésem szerint való módon) véleményt nyilvánító embereket a kormány ánusza körül tenyésző álsajtó, nem hírérték.

Viszont miközben egyáltalán nem állítom, hogy egy nemzeti ünnepen az lenne bárkinek a dolga, hogy nácizza az istenkirályt és mocskosfideszezzen (a tévé székház felgyújtása annál inkább dolga volt az illetékeseknek, ugye?), a kérdésem nem alaptalan: most akkor már nem érvényes az, hogy mindenkinek jogában áll hangosan és érthetően elmondani a véleményét?

Lehet ezt közönséges provokációnak nevezni (majd mindenki döntse el, hogy az-e), viszont akkor minek nevezhető az a nemzeti ünnepeinken folyamatosan visszatérő jelenség, hogy az egypártrendszert építő, korrupt rezsim hívei fizikai erőszakkal esnek neki mindenkinek, aki szerintük nem magyar, nem oda való, ahol ők, a jók könnyes szemmel éltetik a királyt?

Milyen keresztény-polgári-nemzeti értékek azok, amelyek legitimálják a bármilyen típusú agressziót?

Milyen tisztes megemlékezés ez?

És miért nem provokáció az például, hogy egy uniós ország miniszterelnöke a nemzeti ünnepet arra használja, hogy mintegy kívülállóként ostorozza, gyalázza és hazugságokkal lejárassa azt a szövetséget, amelynek az ország – lakói saját, szuverén döntéséből adódóan – a teljes jogú tagja?

Milyen nemzeti ünnepek azok, ahol a gondosan kiszűrt közönségnek beszélő ország első embere uszító politikai maszlagokkal eteti a sajátjait (mindenki másról tudomást szerezni sem hajlandó), akik aztán maguk előtt vöröset (Sorost, ellenzéket, másképp gondolkodókat, újságírókat, ellentüntetőket) látva, ész nélkül esnek neki az útjukb akadóknak.

Summa summarum: egy jó ideje nyilvánvaló, hogy soha nem szarabb érzés magyarnak lenni, mint éppen a nemzeti ünnepnapokon. Amikor sokkal erőteljesebb megvilágításba kerül, hogy a palackból kiengedett gyűlölet torát üli a józan ész fölött. A tegnapi napon elhangzott tömény uszító kampányhablaty után még kevésbé kétséges: ez egészen addig biztosan így marad, ameddig a magát jó oldalnak hazudó sötét oldalt Orbán Viktor vezeti az újabb és újabb háborúkba.

adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!