Rosszindulatú fröcsögésből jeles

Fotó: Hans Fotó: Hans

Szép reggelt! Kivételesen elkértem Robi kollégától a reggeli cikk lehetőségét, mert beszélni szeretnék valamiről.

Olvastam a Magyar Idők nevű portálon egy izét. Konkrétan nem tudom meghatározni a műfaját, mert nem cikk, nem publicisztika. Fröcsögés, talán ez a jó szó rá. Itt olvasható az ominózus mű. A szerző: Apáti Bence táncművész és publicista. A táncművész nyilván megáll, a publicista nem. Szerintem. Ha valaki képes különösebb nyelvtani hiba nélkül egymás után rakni mondatokat, még nem lesz publicista. Ahhoz jóval több kell. Több annál, hogy alpári módon személyeskedve próbáljon átgázolni másokon úgy, hogy lényegében a világon semmit nem akar mondani, csupán annyit, hogy ő gyűlöli az illetőt.

Ehhez persze joga van bárkinek, de nem szükséges hosszú szövegbe fullasztani ezt a kisszerű érzést. Az írás (ha valaki nem venné a fáradságot az elolvasásához) arról szól, amit most bármelyik kormánypárti portálon most megtalálhatunk: Bródy János Kálmán Olgával beszélgetett és Bródy Jánosnak ezer baja van a jelenlegi kormánnyal, az egész rendszerrel. Jelzem: nem tegnap óta van baja ezzel és nem először teszi ezt szóvá. Apáti Bencének ez nem tetszik, ami idáig rendben is van. Lehet, kell is vitatkozni Bródyval, bárkivel. A gondolataival, a kimondott mondataival, a nézeteivel lehet vitatkozni, lehet cáfolni, érvelni, vagy simán csak véleményezni.

Ez az írás nem is törekszik ilyesmire. Igazából nem is derül ki belőle semmi arról, hogy mi hangzott el az ominózus beszélgetésen és azzal mi a probléma. Annyi derül ki – az viszont jó hosszan -, hogy a szerző hevesen utálja Bródyt. Ezzel nincs is baj, de ez magánügy.

Igyekszem azért segíteni a táncművész-publicistának a rejtély megfejtésében, hogy amennyiben Bródy és a többi – itt most idézet következik – „mi öreg libbantjaink” hogyan képesek megtölteni a nézőteret. Úgy, hogy Bródy János már akkor valaki volt, amikor Apáti Bence éppen olyan senki ilyen szempontból, mint amilyen húsz, vagy ötven év múlva lesz. Akkor, amikor Bródy Jánosról még mindig tudni fogják, hogy kicsoda. Akkor is, ha az iromány szerzője nem lelkesedik a régi nagy öregekért, mert szerinte mindegyikük a hatalom seggét nyalta, Radics Béla és Nagy Feró kivételével. Úgy tűnik, ehhez elég elérni egy bizonyos kort és automatizmussá válik a sötét múlt, a kommunista diktatúra építése. Ez természetesen nem vonatkozik például a Magyar Idők főszerkesztőjére, Gajdics Ottóra és nyilván a saját családtagjaira, szüleire, nagyszüleire és a megfelelő oldalon (éppen) álló politikusokra sem. Másokra igen.

Van aztán az írásban Bayer Zsolt is (lényegében tételes felsorolást kapunk arról, hogy Apáti kit kedvel és kit nem), aki néha használ vulgáris szavakat és ezért – idézek – „malacvisítozásban törtek ki a megélhetési rettegők”, amikor Bayer lovagkeresztet kapott. Hát nem. A tiltakozás nem a csúnya szavaknak szólt, hanem az ordas eszméknek, melyeket Bayer terjeszt. A két dolog nem azonos.

Vannak még az irományban „Koncz Zsuzsa-félék brancsába tartozó, aczéli áldással kamulázadó kamuellenzéki zenészek”, valamint megtudhatjuk a fajsúlytalan hőbörgés valódi okát is, bár kell hozzá némi szívós kitartás, hogy odáig jusson az olvasó:

Éppenséggel pont nekem van olyan tapasztalatom, hogy az egyik nagy német autókonstruktőr a jobboldaliságomra hivatkozva üzente meg, hogy ugrik a beígért gépjármű. De hűséges olvasóim talán azt is tudják, hogy egész véletlenül pont azóta nincs más pénzkeresési lehetőségem, mint az írás, amióta írok. Mármint jobboldali lapokba. Ha a 24.hu-n fejteném ki rendkívül haladó gondolataimat, valószínűleg több céges haknim lenne. Mondom, valószínűleg”.

Sajnálom a meg nem kapott járművet. Az üldöztetést is, amit Apáti Bencének meg kell élnie. De az valószínűleg nem az ő vélt jobboldalisága okán lehet, hanem talán azért, mert a táncművész karrierje feltehetőleg a végéhez közeledik (nyilván egy bizonyos kor után ez törvényszerű) és még nem tervezte meg a jövőjét. Ez majd kialakul.

De nem biztos, hogy nagyon szerencsés ezt a jövőt ezen a módon tervezni. Elismert, tehetséges művészekbe ilyen alpári módon, minden lényegi mondanivaló nélkül lábat törölni azért nem praktikus – az etikus szót most nem erőltetném -, mert pártok és politikusok jönnek és mennek, de a Bródy Jánoshoz, vagy éppen Koncz Zsuzsához hasonló művészek maradnak, ameddig meg tudják tölteni a nézőtereket, ameddig hallgatjuk a zenéjüket, idézzük a szövegeiket. Ameddig szeretjük őket. Ameddig adnak nekünk valamit, ami fontos sokunknak. És azok a nézőterek nem kivezényelt bértapsolókkal telnek meg, hanem pénzért jegyet vásárló közönséggel.

A múltat ilyen módon páros lábbal taposni becstelen dolog. Hiszen mindannyiunknak vannak szülei, nagyszülei, akik az elmúlt rendszerben éltek. Ez nem volt akkor sem választás kérdése. A szüleinkre, nagyszüleinkre azt mondani, hogy áruló szarok voltak azért, mert éltek és a lehetőségeik szerint megéltek abban a rendszerben, ezért bizonyára kiszolgálták és építették a kommunizmust, meglehetősen csúf öngól. Valakinek az életkorán élcelődni nem kifizetődő, de legalább meglehetősen visszatetsző dolog. És valakinek a tehetségét, emberi mivoltát, elveit, őszinteségét kétségbe vonni akár sértett hiúságból, akár a megélhetésért, vagy pusztán a megjelenés lehetőségéért, a kattintásszámért; nem érdemes.

Ha egyszer változnak a dolgok – és a dolgok előbb, vagy utóbb, de mindig változnak – nem lesz olyan lap, vagy portál, amely az ilyen művekért akár egyetlen fillért is hajlandó lenne fizetni. Ha egyszer piaci alapon kell megállnia a lábán ezeknek a portáloknak, kötve hiszem, hogy a rezsit elő tudják teremteni irányított hirdetési bevételek és megrendelt cikkek nélkül. Akkor pedig vagy a hirdetési piacon kell megmérettetniük magukat, vagy az olvasók előfizetéseiből, esetleg az önkéntes adományokból kell talpon maradniuk. Ahhoz pedig az öncélú, személyeskedő fröcsögés kevés lesz. Most is kevés. És méltatlan.

Az olvasókkal szemben méltatlan.


adomany-1