Hajtsd a szopórollert, Mari! Hajtsd veszettül!

Schmidt Mari és Dózsa László büszkén vigyorogva a Terror Házában (Fotó: Facebook/1956-os emlékév) Schmidt Mari és Dózsa László büszkén vigyorogva a Terror Házában (Fotó: Facebook/1956-os emlékév)

Mivel szerkesztőségi szinten legendásan jó viszonyt ápolok Schmidt Máriával – úgy értendő, hogy én vagyok képes leginkább felhúzni magam a NER házi történészének közéletileg releváns viselt dolgain -, nem marad más hátra, mint a Nemzeti Együtthazudozási Rendszer egyik legemblematikusabb, időközben bíróságra került ügye körül futni egy kört.

Érdemes elolvasni a Pruck Pál lánya által a Terror Házát fenntartó Maris-féle (sajnálom, ezt a nőt képtelen vagyok Máriának nevezni) közalapítvány ellen indított per második – az első, szeptemberihez hasonlóan – szürreális tárgyalási napjáról szóló beszámolót.

Nem részletezem, csak összefoglalom a lényeget: Mariska néni nem bírt beletörődni abba, hogy csúfosan lebukott, midőn a Pruck Pált ábrázoló ’56-os plakátra Dózsa László nevét vésték fel, aki kurvára nem Pruck Pál. Úgyhogy korábbi ígéretével szembemenve nem bocsánatot kért Pruck Pál lányától, családjától, inkább szapulta, gyalázta a nyilvánosságban, és történészeket rángatott bele az ügybe, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy helyette elvigyék a balhét. A tegnapi tárgyaláson három történészt hallgattak meg tanúként, akik egyöntetűen állították, hogy Marisnak nincs igaza – én úgy fogalmaznék, hogy hazudik -, azaz nem Dózsa László van a képen.

A korábbi abszurd, groteszk, vérlázító tárgyalási nap történéseihez képest (az alapítvány ügyvédje pl. hivatalos angol fordítást kért egy 2 mondatos angol nyelvű képaláírásról, arcfelismerő szoftver alkalmazását vetette fel, és azután érdeklődött, hogy Pruck lánya valóban emlékszik-e az apjára), most az is kiderült, hogy a botrány kirobbanása után Mariska –  a tényeket magasról leszarva – kutatást rendelt, hogy igazán találjanak már valamit, amivel bebizonyíthatják, hogy Dózsa László van a képen.

Értjük? Fel tudjuk fogni? Adott egy ordas hazugság, amiről már egy vizsgálat bebizonyította, hogy hazugság. Erre nem elfogadják, belátják, bocsánatot kérnek, korrigálnak, hanem rendelnek egy előre elvárt eredmény kihozását célzó újabb kutatást. Vagyis azzal zsibbasztanak, aláznak meg történészeket – és törölgetik a szakmaiságukba a politikai lincselés trágyaleves, narancssárga bakancsát -, hogy egy fehér sapkáról bizonyítsák be, hogy az egy kibaszott fekete nadrág.

Nem csak az elhunyt pesti srác emlékét gyalázzák és holtában rugdossák, hanem szakembereket is felhasználnak pitiáner, ocsmány, történelemhamisító játékukhoz. Mert ezért a Viktor elismerően kezet csókol Marisnak, aki spontán elélvez a helyszínen? Ha valaki nem tudná, hogy mi folyik ebben az országban nyolcadik éve, és csak ezt az egy sztorit mesélnénk el neki, rongyosra csapkodná a térdét a röhögéstől. Mert mi a franc értelme van ennek? Mert ha Marinak be kellene ismernie, hogy tévedett, akkor mi lenne? Kevesebb apanázs jutna az ámokfutásaira? Dózsa Lászlónak levágnák a nyugdíját?

Egy kibaszott szimbolikus ügy, ami pontosan leképezi ennek a nőszemélynek és az általa kiszolgált rendszernek az ördögi, visszataszító, undorító természetét. Azt, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az 1956-os forradalommal, a múlttal, nem tudnak normálisan viszonyulni hozzá, ezért tagadják, megmásítják, és elhallgatják a jelenlegi kurzusba nem illő vonatkozásait. Ezért és így történhetett, hogy Nagy Imréék nevének említése nélkül egy hazug pojáca soha nem volt hősies cselekedeteire fűzték fel a dicsőséges ’56-os emlékévet és gázoltak bele valódi hősök emlékébe.

És nem, nem jött el a pillanat, amikor Maris leszállt volna a szopórollerről, hanem beleállt a perbe, tovább habosítva ezt a hihetetlenül ocsmány, mindenkire nézve méltatlan történetet. Már régen a feledés homályába merült volna az egész, és keserű szájízzel ugyan, de lenyeltük volna ezt a békát is (már annyi volt, hogy ki számolja?), de nem. A magyar történelem egyik legfontosabb eseményét is ellopják, ízléstelenül dagonyázva saját emberi sekélyességük mocsarában.

Nem elég, hogy pofátlanul sok pénzt elherdáltak, elharácsoltak egy minden elemében lehányt emlékév megszervezésére, nem elég, hogy mindennek tetejébe rendületlenül titkolóztak a közpénzköltéseikről, hogy halszagú, áporodott giccsekbe csomagolták a múltat, de még mindig nem engednek a hazugságaikból és emberileg, szakmailag, politikailag járatják le magukat a szaros anyaföldig.

Ez a Fidesz igazi arca. Schmidt Mari arca a Fidesz igazi arca. A falon túl menve körömszakadtáig védeni a védhetetlent. Átgázolni embereken, fröcsögő, dehonesztáló megjegyzésekkel illetni olyanokat, akik már védekezni sem tudnak, hazugságokra építeni egy velejéig romlott, hazug, erkölcstelen trágyadombot.

És ahogy Mari arca a Fidesz arca, pontosan úgy mutatja meg ez a bírósági perig fajult ügy azt, hogy gondolkodó, minimálisan tájékozott, egészséges lelkületű ember miért fordul el undorodva ettől a bagázstól, hogy miért maradt csak a verbális lincseléstől semi visszariadó, ökölbe szoruló kézzel hazaárulózó, szerény szellemi képességekkel megáldott, megvezethető csoport a Fidesz körül. Ők azok, akik akkor sem hiszik el, hogy a képen Pruck Pál van, ha a saját szemükkel látják. Nekik kell a fehér sapkát fekete nadrágnak hazudni.

Ezért nem szabad engedni ebben az ügyben sem. Mert akkor a Fidesz mindenhatóságának, tévedhetetlenségének képe csorbulna. És legközelebb talán már azon is elgondolkodnának, hogy nem Soros tehet minden bajukról, hanem a hátuk mögött őket kiröhögő bálványaik. adomany-1