Puczi Béla mindannyiunk hőse

Fotó: mult kor Fotó: mult kor

Puczi Béla a cigányság és a magyarság egyik olyan hőse, aki méltatlanul a feledés homályába merült. Talán ez így is maradt volna, ha pár nappal ezelőtt a Nemzetközi Roma Nap keretében, nem az járta volna be a teljes magyar sajtót, hogy a nevével fémjelzett emléktábla Nyugati-pályaudvari kihelyezését elutasította a MÁV vezetése. Olyan döntés volt ez, mely – még ha talán szerintük törvényileg meg is magyarázható – méltatlan volt mind Puczi Béla, mind a cigányság marosvásárhelyi hőstettének emlékéhez. Olyan döntés volt ez, melyért mindenki aki részt vett a döntésben szégyellheti magát. Puczi Béla – valamint több száz társa – hős volt, ekképp illene hát megemlékezni róluk. Egyike volt azoknak, aki önzetlenül, saját életét kockáztatva védte meg magyarok tucatjait.

Az 1990-es marosvásárhelyi események sokunk számára jól ismertek, azonban, azokról a hős cigányokról, akik akkor a magyarok védelmére keltek ritkán emlékezünk meg. Azokról a cigányokról, akik önzetlenül védték csapdába esett magyarok tucatjait a felhergelt, leitatott románokkal szemben. Sokan már nem élnek közülük, mint ahogy Puczi Béla sem, így ezzel az emléktáblával „halhatatlanná” tehettük volna, ha már éltében ennek pont az ellenkezőjéről tettünk tanúbizonyságot.

A marosvásárhelyi véres felkelés egyes részletei a mai napig tisztázatlanok, vagy legalábbis kétes információkra alapozottak, azonban az egyértelműsíthető, hogy a felhergelt és leitatott román falusiak kaszákkal és kapákkal felszerelkezve rárontottak a Marosvásárhely főterén összegyűlt magyar tömegre. Az pedig hogy az összecsapásoknak „mindössze” 5 halálos áldozata volt, nem a csodának, hanem a magyarok segítségére siető cigányok százainak, valamint háborús veterán székelyeknek köszönhető. Ők voltak azok, akik egy nemzetként, egy közös ügyért összefogva, emberek tucatjait mentették meg a biztos haláltól. Ők voltak annak a márciusi estének a névtelen hősei, akiket minden tisztelet megilletne.

Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!

Ezzel a felkiáltással sietett a bajba jutott magyarok segítségére Puczi Béla és társai, hogy aztán két órával később elűzzék a térről az utolsó feldühödött románt is. Itt azonban még nem ért véget a történet. Napokkal az összecsapás után a rendőrség elhurcolta Puczi Bélát és társait, hogy aztán napokon keresztül kínozzák őket a börtön falai között. Egyik társuk az életével fizetett a románokkal szemben elkövetett hőstettéért. Halálát a büntetésként rá mért kegyetlen ütések sorozata okozta.

Puczi félve attól, hogy rá is ez a sors vár, Magyarországra menekült, hisz ő is magyar – gondolta –  idehaza szívesen fogadják. Nem is tévedhetett volna nagyobbat. A menekültügyi hivatal a következőkkel fogadta:

Maga minek jött ide? Magából itt van elég!

Ezután tíz évet kellett várnia arra, hogy politikai menedékjogot kapjon, de ekkor már késő volt. Élete romokban hevert, és ebből már soha nem volt képes újra felállni. Utolsó éveit a Nyugati-pályaudvaron tengette, nyomorban, fedél nélkül.

Idén októberben civil szervezetek adományokat gyűjtöttek azért, hogy a Nyugati pályaudvaron kifüggeszthessenek egy Puczi Bélának emléket állító márványtáblát. Azonban a MÁV vezetősége, nem sokkal a tábla felavatása előtt visszavonta döntését, így az nem kerülhetett ki a pályaudvar falára.

Ekkor jött Balog Zoltán emberminiszter és felajánlotta, hogy függesszék ki egy újonnan épült roma kulturális központ falára. Ezt a szervezők természetesen visszautasították. Azonban a miniszter vagy nem értette, vagy nem akarta megérteni, hogy mi ezzel a probléma. Így hát álljon itt a szervezők indoklása:

Puczi Béla nem kizárólag a cigányok, hanem a teljes magyarság hőse volt.

Soha ne feledjük azokat, akiknek örök hálával tartozunk. Érdemeik soha nem fognak elévülni, ugyanis azokat nem politikai indíttatásból, vagy épp haszonszerzés céljából tették, hanem emberségből. Emberségesek voltak egy olyan korban, amikor ezért börtönbüntetés, vagy halál járt. Puczi Béla és társai mindannyiunk hősei.

adomany-1