Majdnem valóság. Majdnem ott van. Majdnem tesz valamit

Fotó: terimakasih0 Fotó: terimakasih0

Vannak az életben ihletett pillanatok. Amikor olyasmire jön rá az ember, amin már évek óta hiába töpreng aztán már nem is töpreng, feladta, mert nincs megfejtés. El is felejtette, betolta az agya legsötétebb zugába, a kudarcok közé. Aztán történik valami, aminek semmi köze semmihez, amire nem is gondolt soha és puff, megérti.

Az állatok világnapja alkalmából és ettől függetlenül a fél város Áron kutyát keresi. Aki megszökött, harmadik napja ész nélkül menekül, retteg, pánikban van és a gazdi segítséget kér és csoda történik: megmozdulnak az emberek. Sokan. És keresik a kiskutyát, aki csak három hónapja gazdis, előtte ki tudja, mennyit szenvedett, mi történt vele, hányan bántották. Retteg és fut a három lábán, a fél ország izgul érte.

Keresik, tényleg keresik. Megmozdultak, jönnek, sokan. Nem csak duma van, nem csak lélekben veled vagyunk. Telefonnal a kézben, esőtől csatakosan. És pittyeg a telefon és kapod elő, mert biztosan valaki látta, talán mindjárt befordul a sarkon és akkor a te felelősséged, neked kell figyelni, lehetőleg követni és szólni a többieknek, mert hátha befut egy zárt udvarra és végre a gazdi meg tudja fogni és hazamehet.

Gyalog, bicajjal, autóval, tömegközlekedéssel jönnek és valaki írja, hogy az erdőben lakik egy kedves úr, ő is figyeli… Nem egy hajléktalan söpredék, hanem egy kedves úr. És senki nem kérdezi, hogy fideszes vagy, emeszpés, vagy jobbikos, mert senkit nem is érdekel, csak a kis háromlábú.

Lesed a telefont, mert zizeg és most talán. És nem. Mert valaki írja, hogy ő a fasztudja hol lakik, ezért nem tud segíteni, de szurkol erősen. És a másik írja, hogy kilencvenhét évvel ezelőtt az ő kutyája is megszökött. A harmadik felposztol egy fotót a saját kutyájáról, a negyedik csak közli, hogy ő három napja nem alszik, annyira izgul.

Hiába könyörögnek többen, hogy csak infót írjatok! Hiába nyitja a gazdi az ötödik posztot, mert a másik négyet már telifosta a jószándék. Nem értik, hogy most nem segítenek a szurkolással, biztatással, mert pörög a kommentfolyam és nem fogják észrevenni a keresők az érdemi információt a sok felesleges között.

Ők nem értik, de te megérted. Basszus, ezek a fészbukon élnek. A neten laknak. Azt hiszik, az a valóság. Azt gondolják, hogy akkor ők valakik lesznek, ha mesélnek a régen halott kiskutyájukról, ha elmondják, hogy tövig rágták a körmüket és hajrá!

Nem akarnak rosszat, tudod jól. Jó emberek. De ártanak és nem értik, ha szólsz. Megsértődnek. És mondják tovább, hogy virslit kell vinni és altatólövedék és fogja már meg valaki.

Te pedig rájössz, miért nem változik ebben az országban soha semmi és miért nem fog soha változni. Ezért. Mert sokkal egyszerűbb virtuálisan állatot tartani, mint igaziból. Egyszerűbb a neten szurkolni, mint felállni és kimenni az utcára. Egyszerűbb lájkolni, kommentben tüntetni. Mert olyan igazinak tűnik, hiszen majdnem olyan, mintha ott lenne, percenként látja, mi történik. Csak épp nincs ott. A valóságban nincs ott. Az csak egy érzés. Illúzió.

Majdnem valóság. Majdnem ott van. Majdnem tesz valamit.

És ez van, amikor valamiért az utcán kellene lenni. Pártfüggetlenül. A nővérekért, a pedagógusokért, a tűzoltókért, a diákokért, az újságírókért, a rokkantakért, a hajléktalanokért, az öregekért. Olyankor ott van pár ember – többnyire ugyanaz a pár ember -, a többi szurkol és hajrá és lélekben ott van és csináljon már valaki valamit.

Aki nem tud – tényleg nem, mert messze van, mert ezer más, valós ok miatt nem tud menni – segíteni, ne szabadkozzon. Szíve joga, senki nem kéri számon. De legalább ne ártson. Jó szándékból se, rossz szándékból se.

Ezt le kellett írnom. Akkor is, ha most rohadtul megsértődik mindenki, aki találva érzi magát. Vagy megsértődik más helyett, mert az olyan szép magyar szokás. Nem baj, elférnek az átkozódások a többi között. De hátha legalább pár ember megérti és holnap okosabban ébred, mint amilyen hülyén lefekszik ma este. Már azért megérné.adomany-1