Vendégírás: Azért gyűlöl, mert fél

gyulolet-plakat

Ma megint érezem. Tudjátok, azt a szorító érzést a gyomorban. Megdöbbentem, és nagyon elszomorodtam. A Facebookon láttam a minap, hogy egy ismerősöm like-olt egy Toroczkai-féle posztot…

Mi történik itt, emberek? Egy kedves, rendes 30-as nőről van szó, aki három gyermeket nevel egy nyugat-magyarországi kis faluban. Három műszakban jár dolgozni egy nagy multi céghez. Akinek ott lóg a kereszt a nyakában. Egy olyan valaki like-olt egy bevándorlók-idegenek-muszlimok elleni uszító és gyűlölködő posztot, aki havi rendszerességgel megfordul a mi házunkban. Egy olyan házban, ahol a házigazda egy muszlim. Egy olyan muszlim, akivel ő szemtől szemben elbeszélget, akivel van közös témája, akivel nevetgél, akinek a társaságában jól érzi magát, akitől nem fél. Talán még egy picit kedveli is. Akihez időről-időre átküldi a lánygyerekeit nyelvet korrepetálni. Én meg nem értem. Itt ülök a monitor előtt. Nézem, amit like-olt, és nem értem.

Két külön emberről van szó? Vagy csak két külön arca van? Az egyik arca nem igaz? Melyik a hazug? Amit nekünk, vagy amit a nagy virtuális valóságban mutat? Tudatosul benne, hogy a férjem is olyan „kecskebaszó, aki halomra erőszakolja a nőket” szerintük?! Felfogja, hogy mit tesz? Felfogja, hogy mit olvas? Érti mi a tartalma a posztnak? Átgondolja egyáltalán, hogy mivé válik ő is? Felfogja, hogy milyen következménye lehet annak, ha ez az eszme még nagyobb teret nyer? Holnap talán hozzánk is becsenget, és elereszt egy sorozatot, ha ajtót nyitunk? Hisz ezt like-olta.

Most mit kellene tennem? Erre mi a jó reakció? Magyarázkodjak? Hogy oh, nem, nem olyanok. Hogy ott is vannak jó és rossz emberek, mint ahogy itt is. Hisz lám, a férjem se erőszakolja meg sem őt, se senki mást. Nem veszi el az ő munkáját, nem veszi el az ő kultúráját, sem a nyelvét. Hisz nem kényszeríti őt arra, hogy levegye a keresztet a nyakából mielőtt belép a házunkba. Sőt, még csadort se kell felvennie. Talán már nem emlékszik rá, hogy járhatott-kelhetett egész nyáron sortban és topban, de akár még bikiniben is. A férjem szeme se rebbent. Hogy ugyan már, nem kellene „megdögölni az összes muzulmán rühes kutyának”. Jajj hát, ejnye-bejnye.

Vagy szakítsak meg vele minden kapcsolatot? Szigeteljük el magunkat a külvilágtól, hogy ne is jusson el hozzánk semmi ilyen „hír”? Hogy ne is tudjunk semmit a nagy magyar valóságról? Dugjuk homokba a fejünket? Aztán majd lesz, aminek lennie kell…

Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hogyan jutottunk el ide, és mi jön még. El se tudom képzelni.

Szerintem azért gyűlöl, mert fél. Valami olyantől, amit nem ismer. Valami démontól. Mert a férjemtől nem fél, őt ismeri. A szomszédom úgy lehet a félelmével, mint ahogy a gyerekek félnek a szekrény-szörnytől. Minél tovább dédelgetik a szörny gondolatát, annál több szörnyű tulajdonsággal ruházzák fel. Pedig nem is a szörnytől félnek ők igazából, csak a bizonytalantól, az újtól. Ha megkérdezzük tőlük, sokszor meg se tudják fogalmazni, mitől félnek. Attól a valamitől, ami a szekrényben lakik, aki rossz és félelmetes, mondják ők. Mert biztos ott lakik, ők tudják. Pedig közben csak egy szülői ölelésre vágynak. Kis biztonságra. Kis szeretetre. Dédelgetésre.

Valahogy így lehet a szomszédom is. Ő készen kapja a démonokat. Neki már csak félni kell tőlük. Pedig valahol legbelül lehet, hogy ő is csak egy kis szeretetre vágyik.

H. Lívia

adomany-1