November 15,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

DÜHÖNGŐ


Mennyire megalázó, mennyire méltatlan ez az egész

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,438,210 forint, még hiányzik 1,561,790 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Igen, ő itt Rozika néni. Ritkán fordul elő velem – de most éppen igen -, hogy egy felvétel annyira kiborít, és másnap is kísért, és az idő múlásával sem tudom elfelejteni. Nem annyira az értetlenség és a düh érzése kínoz, mint inkább valami őszinte sajnálattal vegyes szomorúság. Az a baj, hogy pontosan értem. És ez a felismerés alighanem ijesztő.

Rozika néni visszaeső őstehetség. Felejthetetlen Echo Tv-s szereplésének emléke ma is egy tál hideg borsóleves erejével száguld végig a hátamon. Sokkal rosszabb, hogy Rozika nénin azért nem lehet egyszerűen túllépni, mert nincs egyedül.

Rozika néni sokadmagával lelkesedik bele egy olyan világba, amiből semmit nem ért. Mert soha senkinek – aki ebben az országban politikai hatalomra került az elmúlt lassan 30 évben – nem volt érdeke Rozika nénit felnőttként kezelni.

Ezért Rozika néni most itt tart, és nem csak a sírnivalóan hamis hangját (titokban remélem, gyereke(i) megfoganása pillanatában nem énekelt), valamint a Szőcs Géza költőfejedelmet idéző kínrímeit érzem méltatlannak, hanem ezt az egész abszurd-groteszk-bizarr produkciót. Amelynek színvonalát a háttérben asszisztáló biodíszletek méginkább súlyossá teszik. Bár annál semmi nem súlyosabb, hogy ezt a vérkínos jelenetet valaki fontosnak tartotta megörökíteni.

Totális tehetetlenségével nyakon öntött kóros szereplési vágyával, a pénztárca-csirkeláb-nyugdíjemelés-csirkecomb-jó bor-Fidesz-hála tengelyen öblös ellentmondások által szétfeszített mondanivalójával, Rozika néni olyan mellbevágóan kínos perceket okoz, hogy nem tehetek mást: helyette szégyenkezem.

Könnyű volna, talán a legegyszerűbb volna Rozika nénit dühös kegyetlenséggel köpködni vakhitéért, pártpolitikai szerelméért, ostobaságáért, bármiért. De én erre nem vagyok képes, senkinek nem is javaslom, a különböző fórumokon már így is jól megkapta a magáét. Rozika néni mégiscsak édesanyáink, nagymamáink generációjának egyik tagja (jó, tudom, az öregség nem érdem, csak állapot), akit a mindenkori politikai elit a legkönnyebben megvásárolhatóként tartott számon mindig, ezért elemi érdekből kiskorúsította. Ezért van ma sok százezer Rozika néni, akit a pénztárcájával és (az év végén, ha úgy lesznek a számok) nyugdíjemeléssel lázba lehet hozni, és ilyen méltatlan megnyilvánulásokra sarkallni.

A Rozika néni által okozott brutális akusztikus környezetszennyezésen, a produkciójához asszisztáló biodíszletek szürreális látványán túl nekem az jutott eszembe, hogyan csapdoshatja a térdét a röhögéstől, és saját magát a földhöz az Ennyi hülye, vén kurvát! típusú viszonyulásáról elhíresült nemzeti kormánypárt vezetése, midőn az ilyen és hasonló felvételeket kézhez kapja. Mennyire megalázó, mennyire méltatlan ez az egész…

Semmi nevetséges, semmi röhögnivaló nincs ezen. Még akkor sem, ha Rozika néni fiatalabb és idősebb társai ebben a szürreális összeborulásban találnak ebben mosolyognivalót, még akkor sem, ha Rozika nénin most az internet népe harsányan röhög, vagy mocskolja őt.

Legfeljebb sírni és szégyenkezni lehet afölött, hogy mivé lett a társadalom legidősebb tagjainak egy része. Akik számára a nyugdíjemelésen, a 10 ezer forintos Erzsébet-utalványokon túl nincs élet, akiknek a megélhetésért vívott napi vergődésen túl semmi más nem fontos. Akiknek minden igényük arra korlátozódik, hogy meg tudják venni azt a rohadt csirkelábat, és akik abban reménykednek, hogy imádott bálványuk mindent megold, és jövő hónapban talán a kannás bor mellé jut egy kis csirkecomb is. De ha nem jut, és éhezniük is kell alkalomadtán, ők akkor is feltétel nélkül szeretni fogják a Fideszt és meggyőződésük, hogy minden világok legjobbikát köszönhetik a kivénhedt fiatal demokratáknak.

Rozika néni a foglyul ejtett ország szimbóluma, aki havi pár száz forintnyi nyugdíjemelésért képes megalázni magát. És nem is tud róla. És senki nincs, aki megakadályozza ebben. És senki nincs, aki megpróbálná ezeket az embereket kiemelni ebből a bezárt, reménytelen világból, ahol a nyugdíjasok pénztárcájának vastagsága dönti el a jövő generációk sorsát.

Mert Rozika néni vallásos áhítattal kitapétázott világába soha nem süt be a racionalitás, értelem, perspektivikus gondolkodás fénye. Ahol emberek a csirkelábért is hálásak, ott nem számít a jövő, csak a jelen, amiben hátha nem halunk éhen. Ott nem fontos a gyerekeinkre rákényszerített, lezüllesztett oktatási rendszer, az emberhez méltó egészségügyi ellátás teljes hiánya, a kalandvágyból külföldre menekülő, már most is nagyon hiányzó képzett munkaerő, az ország kegyetlen lepusztítása. És Rozika néni két borzasztó kínos dalra fakadás között nem érti. Hogy ezek nélkül az emberek nélkül az ő nyugdíját nem lesz ki kitermelje.

A tudatos népbutítás, a társadalom szellemi nyomorba döntése márpedig soha nem lesz bocsánatos bűn. Rozika néni az élő példa erre. Meg arra is, hogy méltósággal megöregedni egyáltalán nem magától értetődő. Arra leginkább, hogy mekkora bűn terheli azokat, akik számára a Rozika nénik lassan három évtizede csak arra jók, hogy  megvezessék, lekenyerezzék és politikai tőkét kovácsoljanak belőlük. És arra is jó példa Rozika néni, hogy mennyire mélyen vagyunk, és mennyire nagyon reménytelennek látszik ez az egész.

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.