Egy meleg nyári szerda délután, fatornyos kisfalum feketehollós műintézményében voltam adakozni.
Kifelé jövet merengve indultam hazafelé, mikor is egy jólöltözött, ápolt srác udvariasan megszólított.
Gondoltam, kéregető csak nem lehet. Megálltam és érdeklődő arccal vártam a fejleményeket.
Érdekes magyarsággal megkérdezte, hogy tudom-e hol van Isten.
Körülnéztem. Láttam, hogy sehol senki, címét nem tudom, de gondoltam komolyan érdekli a válaszom, ezért komótosan elővettem az adakozásomról szóló sárga reskontókat és egy mozdulattal, bűvész módjára legyezőt varázsoltam belőlük.
Itt van isten.
Nagyon furán nézett. Úgy láttam, azt gondolja magában, hogy nálam elmentek otthonról, ezért folytattam.
Ma Magyarországon ez az isten.
És amíg nálunk 8 millió embernek ez az isten, addig én úgy képzelem, hogy mostanában nem járt felénk Isten.
Megint furán nézett és próbálta elkezdeni a szokásos „jó az Isten, jót ád” (általam is sokszor emlegetett) egyetemes igazságot.
Kértem, hogy ne tegye. Inkább sétáljon velem egy darabig a hazafelé vezető úton.
Közben eszembe jutott egy korábbi eset, amikor is hivatalos vallási okirat másolatért be kellett mennem a közeli nagyváros parókiájára. Megdöbbenve láttam, hogy a nagy dolgozószoba falán az íróasztal mögött, nem a názáreti ács fiának, hanem a felcsúti bányász fiának a képe lóg.
Ezen emlékkép mentén kezdtem a kérdezőnek elmagyarázni, hogy felénk az istenkép miként változik, és nekünk miért a sok sárga fecni ma az isten.
Láttam, hogy nincs teljesen tisztában a jelenlegi magyarországi helyzettel, így szigorúan vallási síkon folytattam.
Magyarországon sokféle náció és vallás keveredik már századok óta. Ezek a népek és vallások mindig békésen tudtak ebben a kis országban élni, magyarnak vallották és érezték magukat. Egészen addig, amíg időről-időre elő nem került valahonnan egy magát Isten földi helytartójának érző ember – sajnos a történelem során voltak szép számmal -, aki a különböző vallású és nemzetiségű, vagy politikai nézetű embereket egymás ellen fordította. Elkezdett ellenségeket keresni és gyűlölendő példaként állította őket. (Ami megdöbbentő, hogy ez a mai napig bejön.)
Nem biztos, hogy jó kronológia szerint mondom, de nagyjából a következők voltak, melyek egy részéről beszélgetőpartnerem vajmi keveset tudhat:
Majd jöttek az újabb ellenségek:
Manapság:
Elmondtam neki, hogy a gyerekek és az unokák mind külföldön élnek, aki a családból véletlenül nem, az is tervezi. A barátaink nagy része már külföldön van. Boldogok. Nem remeg a reskontó a kezükben. Nyugodtan szeretnének élni.
Én is.
Lehet, hogy ott sem találom meg Istent, de legalább a templom falát nem a felcsúti ikonja díszíti.
Csendben állt.
Már nem akart velem a magyar vallásról beszélgetni.
Sz. L.
Ha tetszett a cikk, de olvasnál még többet, ha a politikán kívüli világ is érdekel, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor szeretettel várunk a Szalonnázón. Naponta megjelenő magazinunkban megtalálod szerzőink egyéb írásait is, de olvashatsz zenéről, tudományról és még számtalan témáról a folyamatosan bővülő Szalonnázón.
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.