Sértődékeny kazánkovácsok

Fotó: RyanMcGuire Fotó: RyanMcGuire

Olykor teliszalad a hócipőm az országban fel-alá csörtető, jajveszékelő, saját készítésű piedesztált hurcoló önkéntes megsértődőkkel. Vannak neves toporzékolók, mint például Szijjártó Péter, de ő legalább fizetést kap ezért. Ez ugyan még nem menti fel erkölcsileg és sehogy máshogy, de legalább valami halovány magyarázattal szolgál a viselkedésére.

Aztán itt vannak a szintén neves, de nem országos ismertségű megsértődők. Az étteremben duzzogó pincér, akit semmi nem zavar, csak a vendég. Az önérzetes pénztáros, aki úgy hiszi, szívességet tesz, ha a dolgát végzi. És mesélhetnék a nagyon vonzó honlappal rendelkező kertészről, aki azt írja a weboldalán, hogy ő értünk van, minden munkatársa udvarias, szakmailag hűha, tartja a szavát és ők szolgáltatnak és a megbízó az első.

Aztán kijön a szaki megtekinteni a kertet és üvöltve fikázza a látványt, minden növény szar helyen van, a fű kimondottan okádék és még fél óra múlva is ott tartunk, hogy mekkora barom volt aki telepítette a kertet és aki idáig gondozta. De azt még mindig nem tudjuk, hogy ezzel szemben ő mit javasol, mit és hogyan lenne jó csinálni. És persze halálosan megsértődik, amikor megmutatja neki a potenciális megbízó a kijáratot.

Mesélhetnék a bolti alkalmazottról is, aki a vevőn kéri számon, hogy miért nincs az általa választott terméken működő vonalkód és vérig sértődik, ha a vevő közli, hogy nem az ő feladata erről gondoskodni, de még csak a kérdést sem tudja megválaszolni.

Mi is találkozunk naponta az okleveles megsértődőkkel. Akár a szerkesztőségben, amikor az okos olvasó megnyom mindent, rákattint mindenre aztán nem akármilyen stílusban kéri ki magának, hogy mi hírlevelet küldözgetünk neki, vagy értesítést arról, ha felkerült egy új cikk. És soha nem látja be az okos, hogy bizony megint ő volt a hülye, mi nem ismerjük az ő email-címét, nem tudjuk semmiféle listára feltenni, sem levenni.

Vagy a minapi kalandomról is mesélhetek, amikor is egy kedves hölgynek kellett emailt küldenem – nem nekem volt szükségem rá, hanem neki -, aztán ő felhívott telefonon és büszkén mondta, hogy ő egyáltalán nem tudja használni a számítógépet, ő műszaki analfabéta, a postáját sem tudja megnyitni de nincs is neki postafiókja, mert a gyereke, vagy unokája megoldja és biza nem tudja elolvasni, amit küldtem, de majd hazajön az unoka, aki kinyomtatja neki és akkor máris. Nem szokásom, de rákérdeztem, hogy hány éves és kiderült, hogy hatvan. És aktív pedagógus. És persze megsértődött, amikor bátorkodtam megjegyezni, hogy aki hatvan évesen nem tud megtanulni új dolgokat (meg előbb sem, mert az internet nem a múlt héten találódott fel, ahogy a számítógép sem), az erre ne legyen büszke, ellenben szégyellje magát és pláne ne oktasson ezzel a mentalitással. Semmi nincs, amit hatvan éves korban meg ne tanulhatna az ember. Szerintem.

És akkor a végére az örök megsértődők. Ha kutyáról írunk, akkor miért nem írunk macskáról is, ha macskáról, akkor miért nem aranyhörcsögről. Ha egy cikk – ez Edgar kolléga szokása egyébként – valahol a novella és a véleménycikk közötti ösvényen halad és mondjuk valahogy hívják a főszereplőt, akkor a név a baj (miért Béla, miért nem Lajos, miért Lajos, amikor lehetne Tihamér is), a szakma a baj (valaki garantáltan kikéri magának a közmunkások, az agysebészek, a harangöntők, az ipari alpinisták, a kazánkovácsok nevében).

Nem lehetne, ha mindenki igyekezne normálisan végezni a dolgát és csak azt az inget próbálná meg magára rángatni, amelyik a sajátja? Esküszöm, a kormányváltás mellett ez is sokat lendítene az ország lelkiállapotán. Vagy lehet, hogy csak az én lelkiállapotomon, de már az is valami.adomany-1