Olvasói levél: Náluk már régen ez a drága, szent ember került Krisztus helyére a kredenc fölötti falra

MTI Fotó MTI Fotó

Jobbikos szavazó vagyok. 1998-ban még a Fideszre voksoltam, mert Orbán Viktor akkoriban hatott rám is, azt az embert testesítette meg a szememben, akire úgy éreztem, végre fel lehet nézni, és akire érdemes szavazni.

Azután már a Fidesz első ciklusában történt valami, egy intő jel, amit én jól megjegyeztem magamnak. Orbán Viktor nevét egy ingatlanmutyi kezdte körbelengeni, amikor is a miniszterelnök osztogatta a tippeket a hozzá közelállóknak, hol érdemes ingatlanba befektetni. Az ügy a „Tokaj hegyaljai botrány” néven vált híressé. Akkor én végérvényesen elfordultam Orbán Viktortól, mert hülye azért nem vagyok, az idő pedig engem igazolt…

Az Orbán vezette Fidesz ma ott tart, hogy már a fogalomtárában is súlyos problémákkal szembesíthető. Negyven éves egypártrendszer alatt megismerhettük annak minden nyűgét-baját annyira, hogy a pokolba kívánjuk végül. Ezzel mindenki így van. De mi a helyzet most? „Csak a Fidesz!” „Csak a 2/3 jó!” Blabla…

Olyat is olvastam egy rajongói oldalon, hogy, „A Fidesz Kőbe Vésve”. Hát kérdem én: minek azoknak az embereknek többpártrendszer, akiknek ez kell? Mert a választásokon győzni jó buli? Mi ez, ha nem a 21. század egypártrendszerének a megfogalmazása Fidesz-módra?

Egyebek közt ennek is következményeként, a parlamentből az érdemi vita úgyszólván teljes mértékben kiszorult. Az van, amit a Fidesz kiagyal. A minősíthetetlen fikázások és egymás lejáratása lépett a konstruktív viták helyére, modortalan és kendőzetlen marakodás a koncért a fejünk fölött, a szemünk láttára. Magyarországon a parlamentben zajló élet semmi másról nem szól, amit kínszenvedés már látni. A társadalom kolóniákra tagolódott, amely kolóniák a felvázolt minta szerint ugranak egymás torkának. Ezért pedig, ha nem egy 2/3-dal kormányzó erőt teszünk felelőssé, akkor kit?

Az elmúlt hetekben vitába bonyolódtam Orbán Viktor néhány rajongójával. Minden érvet belesöpörtek abba a feneketlen fekete lyukba, amelyen azt írja: rágalom, ellenérvek nélkül. Náluk már régen ez a drága, szent ember került Krisztus helyére a kredenc fölötti falra, aki sérthetetlen, és minden ellene irányuló kritikát személyes sértésként fognak fel ezek az égi vakok.

Pedig meg kell érteni, hogy a politika színtere nem az a hely, ahol bálványokat választunk magunknak. Akik mellett tűzön vízen át fanatikusan kitartunk, az arcukat beleégetjük a lelkünkbe, könnyes szemekkel csókolgatjuk az arcképüket, és azután csak ők, ásó-kapa, bárhogyan alakul már. Az ilyenekben sosem volt köszönet a legvégén, a történelem többszörösen megmutatta már…

Egy kormánynak folyamatosan bizonyítania kell, és egy kormánytól igenis el kell fordulni, amikor a körülmények és a józan ész azt diktálja. Ennyire egyszerű: amikor valaki az orránál tovább akar látni, nem zombiként követ egy társaságot, képes szélesebbre tárni a látóterét, nem akarja felvállalni a báb szerepét, mert tudja, hogy saját magának és másoknak is tartozik ennyivel, amikor a szavazófülkébe belép.

Folytatjuk! Vajon ki az, aki választási program gyanánt ennyivel beéri? És milyen kormány az, aki egy ilyen csontot dob a választói elé? Milyen társadalom az, amelyikben egy ilyen ócskasággal választást lehet nyerni?

Tükröt tartok azok elé, akik egy ilyen „program” mögé képesek voltak beállni, tessék csak bátran belenézni!

Endrődi Ferenc László

adomany-1