NEHAZUGGY

Egyszer talán eljön az a nap is

Lázár Gergő | 2017. Szeptember 8, Péntek | 13:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Pár nappal ezelőtt, fél év után újra hazaérkeztem Magyarországra. Ilyenkor derül ki újra és újra, mennyire is hiányzik az, amit évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Egy ország, ahol számomra nem volt jövő. Eljöttem, mert nem láttam más lehetőséget arra, hogy előre haladva megalapozhassam életemet. Szeretek külföldön élni, szeretem a kulturális különbségeket, egy másik nyelv megtanulásával járó küzdelmeket, mégis a szülőföldem mindig is Magyarország marad. Ide térek haza, ez az ország az, ahol felnőttem, ide kötnek gyerekkori emlékeim, a természet szeretete.

Ugyanakkor minden egyes alkalommal rádöbbenek arra is, hogy Magyarországon továbbra sem vagyok képes egy jövőképet magam elé képzelni, nem látom azt, hogy az ország egy jobb irány felé mozdulna. És itt már nem csak a politikai helyzetről beszélek, mert az már borzasztó évek, évtizedek óta. A mentalitásra, az emberek gondolkodásmódjára gondolok, amikor nem látom az ország jövőjét. Továbbra is bármit elfogadó, és parancsokat szó nélkül tűrő emberek tömegeit látom. Ahol, noha tisztában vannak azzal, hogy minden évről évre egyre rosszabb, mégis elfogadják azt. Némán tűrik az ország lerombolását, kifosztását.

A repülőúton hazafelé rajzolódtak ki ezek a gondolatok, amikor egy előttem utazó család éppen az elmúlt 10 év egyetlen nyaralása után tért vissza Magyarországra. Egy család, mely elfogadta, hogy itthon ennyire van lehetőség, ez van. Készültek a képek veszett módon a reptéren, fotók, melyeket talán majd unokáiknak fognak évek múlva mutogatni. Nézd én itt is jártam! De az az unoka már lehet, hogy egy külföldi országból fog, idegenként hazalátogatni, és nem fogja megérteni az – akkor már – nagyszülőket. Kényszeredett vigyorral, de értetlenül fogja konstatálni az egyetlen nyaraláson készült képeket, miközben ő maga természetes módon repül különböző országokba.

Mert kint még van lehetőség, az embert és az általa végzett munkát megbecsülik. Van értéke, és értelme egy élet munkájának. A magyar fiatalok nagy többsége a saját és családja jövője érdekében volt kénytelen elhagyni azt az országot, amit amúgy imád, és soha nem fog felejteni. Egy teljes generáció hagyta el az országot, miközben édesanyák és édesapák sírták vörösre szemüket, elfogadva az elfogadhatatlant. Ez a generáció tátongó ürességet hagyott maga után, melyet a kormány vak ígéretei nem enyhítenek. Azok a szülők és nagyszülők pontosan tudják, fiaik és lányaik már talán soha nem fognak hazatérni. Őket nem vigasztalja a rezsicsökkentés, vagy az Erzsébet utalványok osztogatása. Az nem fogja visszahozni imádott gyermekeiket.

Egy generáció, melyet a kormány elüldözött Magyarországról, egy generáció, mely a tudást magával cipelve, családjával már egy idegen ország értékeit fogja növelni. Azok az unokák már csak látogatóba fognak Magyarországra jönni. Turistaként, egy szüleik által örökre szeretett országba, mely nem is adott esély számukra. Biztos vagyok abban is, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki évről évre úgy tér haza, vagy épp várja a választásokat, hogy majd most talán változik valami. Újra lehet bízni abban, hogy egyszer érdemes lesz valamiért hazatérni, azért, hogy az országot a romjaiból újjáépítsük. Sokan élünk külföldön úgy, hogy – noha szeretjük azt az országot, ahol éppen lakunk, mégis jó lenne, ha a saját országunk is megadná az esélyt az életre. Hogy választás kérdése lehetne az, hogy elhagyjuk Magyarországot, vagy idehaza kezdjük meg az életünk felépítését, mert itthon sem lenne lehetetlen.

Egyelőre még nem itt tartunk és pár nap után újra elhagyom hazámat, hogy tovább építve életemet külföldön, újra hónapok múlva, ismét reménnyel telve visszatérjek. Egyszer, talán nem szomorú arccal fogok felszállni arra az éppen Londonba vagy Malagába tartó repülőre, mert végre megcsillan a remény piciny szikrája. Egyszer talán eljön az a nap is. adomany-1

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!