Legalább mi, emberek segítsünk

Fotó: Szentendrei Árvácska Fotó: Szentendrei Árvácska

Ismét van némi felháborodás, mert egy férfi sörrel itatta a kutyáját. Nem maga az esemény kavarta fel a kedélyeket, hanem inkább azért kapták fel a fejüket az emberek, mert az esetet valaki rögzítette és feltöltötte a netre. Igaz, hogyan is dühönghetnénk olyasmin, amiről nem tudunk? Márpedig tudhatnánk.

Miközben dúl a harc az állatvédő szervezetek rajongótáborai között – igen, nem a szervezetek háborúznak, ők összefognak, mármint a normálisak – az állatkínzás napi rutin, az életünk szerves része. Észre sem vesszük, mert mi különös van abban, ha valaki belerúg egy kutyába, macskába, megveri, kikötözi, éhezteti?

Hiszen a magántulajdona, azt tesz vele, amit akar. Vagy éppen senki tulajdona, ezért azt tesz vele, amit akar.

Ő Mokka. Három hónapos kislány. Egy férfi rugdosta végig az utcán a síró kölyköt. Több helyen sérült, eltörött a combcsontja. A rendőrség kihallgatta a bántalmazót, a síró kölyökhöz segítséget hívtak.

Ő Beni. A gazdi rugdosta, ütötte, verte. Neki is a combcsontja törött el (az egyéb sérülések mellett), ami logikus is. Egy rémülten menekülő kutyust ott lehet telibe trafálni lábbal.

Ő Tapi a Tetovált Állatmentőktől. Otthon már nem kellett, nem törődtek vele. Valahogy a sínekre került, a vonat elgázolta, túlélte. De minden erőfeszítés ellenére, a sikeres műtétek ellenére nem akart enni, inni, felállni. Tapi meg akart halni. Nem átvitt értelemben és lehet erre legyinteni, hiszen csak egy kutya. De akinek van kutyusa, cicája, az tudja, hogy bizony ez nagyon is előfordulhat. Tapi nem akart tovább élni és nem a sérülések miatt, hanem mert elhagyta a gazdi, akiben ő bízott. A Tetováltak emberfeletti erőfeszítéssel, a kezelést végző kórház dolgozóival együttműködve perelték vissza Tapit az életbe. Nem engedték elmenni, mellette voltak minden percben. Végül a kiskutya nem is került örökbefogadóhoz, mert a szervezet alapítója fogadta örökbe. Hiszen annyit küzdött érte, hogyan is adta volna oda?tapi

Menő Manó Menedéke, éhező kutyusok.

Sorolhatnám reggelig. Nagyon sok ember nagyon sokat dolgozik azért, hogy valahogy enyhítsen az áldatlan helyzeten. De így nem fog menni, mert fogy a pénz, fogy az energia. A bizonyított állatkínzásokat többségében nagyon… hmm… toleránsan kezelik a hatóságok és – azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán bíróságig jut egy ügy – a bírák többsége is.

Rossz az állatvédelmi törvény, de a törvényalkotó nem hajlandó érdemben együttműködni az állatvédő szervezetekkel. Nincs, vagy nem hatékony az ellenőrzés, pedig ki kellene szűrni a megélhetési állatvédő szervezeteket, ahol néhány állat nyomorúságát bemutató fotó fejében igen sok adományt gyűjtenek össze néhányan, amiből az állatvédelemre alig, de néhány ember gondtalan életére bőven futja.

A szaporítótelepek is vidáman működnek, ontva magukból a kidobott állatokat. Hiszen amelyik kutyus sérült, beteg, vagy már túlságosan nagy ahhoz, hogy fajtatisztaolcsó jeligére el lehessen adni, azokat egyszerűen kidobják. A rommá született anyakutyákat szintén. Ezek a szaporítók maffiaként működnek (rengeteg pénz van benne), egyes vélemények szerint a hatóságokkal helyenként összejátszva, ezért gyakorlatilag civilek nem sokat tehetnek ellene. Csak a hatóságok tehetnének, ha tennének, ha lenne szabályozás.

A bántalmazott, éheztetett, megkínzott, vagy csak kidobott, otthonra, élelemre, kezelésre, gazdira váró állatok sora végtelen, az állatvédő szervezetek forrásai végesek. Nem kapnak állami segítséget, semmiféle támogatást a közösből. Ha nagyon vészhelyzet van, egymást keresik, hová fér még el egy szerencsétlen jószág. Az orvosi költségek – dacára annak, hogy az állatorvosok legtöbbje komoly kedvezményeket ad ezeknek a szervezeteknek, alkalmanként ingyen is ellátják az állatokat – csillagászatiak és élelemre is kell pénz.

A helyzet tarthatatlan. Egyszerűen valamit kezdeni kell a helyzettel, mert az ilyen szervezetek emberekből állnak, akik munka mellett (előtt, után, alvás helyett) mentik az emberi gonoszság áldozatait és sokan beleroppannak, mert nem bírják a rengeteg fájdalom látványát, rámegy a magánéletük, végül az összes pénzük is, hiszen ha nincs elég adomány, akkor is etetni kell az éhezőket, legfeljebb lecsíp az ember a családi kasszából. De ezt nem lehet a végtelenségig csinálni.

Azon túl, hogy felháborodunk, amikor a szerető gazdi sörrel itatja, agyonveri, felakasztja, megszurkálja a kutyust-cicát és ez felkerül a netre, vegyük már észre a szomszédot, aki félméteres láncon tartja a kutyát és a lánc már belenőtt az állat nyakába, halljuk meg, ha minden este fájdalmasan sír egy kutyus, mert rendszeresen verik és vegyük a fáradságot, jelentsük fel az ilyet és jelentsük fel a szaporítót. Ugyanis az állat nem tud védekezni ellenünk. És ha az állatvédő szervezetek a segítségünket, aláírásunkat, támogatásunkat kérik az állatvédelmi törvény módosítása érdekében, akkor emeljük már meg a fenekünket és segítsünk. Legalább mi, emberek segítsünk.adomany-1