Már nincs idő félni, már nincs idő gyávának lenni

Stohl András és Alföldi Róbert (Fotó: via Blikk) Stohl András és Alföldi Róbert (Fotó: via Blikk)

Olvastam tegnap egy interjúrészletet. A teljes interjú a Magyar Narancs mai nyomtatott számában jelent meg, a címe: „Legszívesebben ordítanék, de nem merek”.

Aki válaszol: Stohl András színész, műsorvezető.

Amiről szó esik az interjúban: politika, közállapotok, félelem, pénz, TV2, stb.

Ami mellbevágott:

„Én ugyanúgy kiabálnék, mint Schilling, csak gyáva vagyok hozzá. Ezt nagyon nehéz nekem beismerni, mert elvileg én egy macsó férfi vagyok. Néha betelik a pohár és akkor elmormolom magamban, hogy gyáva és cinkos, aki néma. Néha meg azt gondolom, nekem nem a kiállás a dolgom, aztán meg azt, hogy nincs olyan, hogy nem ez a dolgom. Zavarban vagyok, és ez dühít”.

A kérdés az volt: miért nem mondja el véleményét az Orbán-rendszerről. Stohl nem érti. Igaz, én se értem. Hogy

amikor nap mint nap egyre több dolog derül ki a politikusok és a barátaik ügyeiről, hogyan lehetséges, hogy minden csak két-három napig téma, aztán elfelejtjük, mint egy bulvárhírt.

De amiért leginkább úgy érzem, erről – az interjúalany személyén túl – mégiscsak kellene szólni pár szót, az ez: a most készülő – Alföldi Róbert által rendezett – Hegedűs a háztetőn darabbal kapcsolatban több vidéki városból jelezték a producernek, hogy nem hajlandók leközölni olyan kulturális cikket, amiben szerepel Alföldi Róbert.

„Itt tartunk. Nem politikai cikk, hanem kulturális. Milyen világ ez már?!”

– kérdezi megütközve, értetlenkedve, naivan, kétségbeesetten (nem tudom pontosan, hogyan) Stohl András. Én meg a kérdést sem értem. Hogyhogy milyen világ ez, kedves András? Olyan világ ez, hogy miközben te ezeket a gondolatokat kimondtad, és ezek valahol megjelentek, már régen késő van azon merengeni, hogy milyen világ ez.

Ez egy olyan világ példának okáért, ahol nagypályás bűnözők kezében a vidéki sajtó. Egyebek mellett olyanokéban, akik már legyilkolták a sajtónak azt a részét, amelyiknek nem volt kérdés, hogy Alföldi Róbert munkássága a magyar kultúra része. Ez most az a pártközpontból irányított (vidéki) sajtó, amelyiknek Alföldi Róbert munkássága nem kultúra.

Mert a kultúra ott kezdődik és ott is van vége neki, ahol Kerényi Imre mondja. Ahol Fekete György úgy véli. Ahol a kultúra aszerint minősül támogatandó, avagy pusztán köpködésre érdemes kategóriának, hogy milyen viszonyban áll a regnáló hatalommal. Ahol következésképpen Bayer Kurvaanyátok Zsoltnak helye van a magyar irodalom legnagyobbjai között, de Alföldi Róbert világszínvonalú, világszinten elismert művészete egy vidéki lap kulturális rovatába sem fér bele. Ahol a kormányzó párt nyíltan buzizó fegyverhordozói néha már azt sem tudják eldönteni, azért gyűlölik Alföldit, mert homoszexuális, vagy azért, mert nem áll be a sorba, mert nem így képzelte a rendet.

Szerintem együtt néztük végig, kedves András, ahogy a minden körülmények között jóbarátodat, hogyan hurcolták meg a nyilvánosságban, hogyan támadta minden oldalról a magát kereszténynek, nemzetinek, jobboldalinak valló oldal. Végignéztük, ahogyan felépítette a Nemzeti Színházat (te nem csak nézted, benne voltál), ahogyan hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni az előadásai(tok)ra, ahogyan felért a csúcsra, és ahogy onnan lerugdosták. Mert nem bírták elviselni. Azt sem, hogy sikeres színházat csinált, és azt végképp nem, hogy egyáltalán nem az ő szájuk íze szerint való színházat. És már akkor is késő volt félni, amikor a habzó szájú, színházat messziről elkerülő, Alföldi munkásságát nem ismerő, de homoszexualitását ellene fegyverként használó csürhe minden felületen rászabadult. Méltatlan volt, arcpirító volt, elfogadhatatlan volt.

Ahhoz képest csak romlott a helyzet. Ez a világ már évekkel ezelőtt is olyan világ volt. Már akkor is késő volt cinkosan csendben maradni, lehajtott fejjel tűrni. Próbállak megérteni, András! Egyrészt azért, mert naponta szembesülök azzal, hogy mennyi ember fél ebben az országban, és egyáltalán nem könnyű elítélni őket. De legalább annyira nehéz felmentéseket is találni számukra. Másrészt meg azért, mert látom, ahogyan most ugyanaz a csürhe, aki Alföldit szexuális irányultsága miatt köpködte, azzal száll beléd, hogy egy drogos, elvált, részeges, kicsapongó életet élő, ittasan vezető, járművezetés ittas állapotban bűntette miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélt embernek nincsen joga azon méltatlankodni, hogy milyen ez a rendszer. Álszent, undorító szemforgatás.

Én ezzel szemben azt gondolom ugyanis, hogy azért, amit tettél, megbűnhődtél, leülted a büntetésedet, szembenéztél a múltaddal, amire egyáltalán nem lehetsz és nem is vagy büszke, ugyanakkor valószínűleg megtanultad, hogy közszereplőként annál sokkal példamutatóbban kell élned, mint azelőtt. Nem gondolom, hogy életed végéig vezekelned kellene. És mert ez így van, senki nem vonhatja kétségbe azt, hogy jogod van bármit gondolni erről a rendszerről. Amelyik elérte többek között azt – jól látod -, hogy a társadalom teljesen immunissá vált arra és belefáradt abba, hogy szégyentelenül, a szeme láttára visznek mindent, ami valójában az övé.

De nem ez a leginkább elborzasztó. Hanem az, hogy tehetséges, becsületes emberek életét törik ketté a pártállam nevében. Vájkálnak könyékig a magánéletükben és saját középszerű, rosszhiszemű, értékeset, maradandót alkotni képtelen kisemberi frusztrációjukkal felvértezve élnek vissza a hatalmukkal.

Ha vicces kedvemben lennék, akkor azt írnám, hogy szerencsére Magyarországon sajtószabadság van, objektív, független tájékoztatás van, még véletlenül sincs cenzúra és egydimenziós állami propaganda, ezért sehol nem fordulhat elő, hogy egy kultúrával kapcsolatos cikk azért nem jelenhet meg, mert Alföldi Róbert szerepel benne. Ja, nem. Pont most derült ki sokadszorra, hogy a fideszes nemzeti kultúra-felfogásba nem fér bele Alföldi.

Hát ez egy ilyen világ! Nem két nap alatt lett ide. Beteg, perverz, mérgező világ ez. Ahol Alföldi Róbertet, vagy Stohl Andrást a magánéletük miatt lehet pellengérre állítani amikor arról beszélnek: felháborítónak tartják, hogy milyen világ már ez. Ahol a kultúra kizárólag az lehet, ami magán viseli a hatalom iránti feltétlen lojalitás bélyegét. Itt már minden félelemben töltött nap luxus. Ehhez képest már az is túlmutat a cinkos némaságon, hogy valaki felismeri, hogy fél, hogy elérték, hogy fél. Előbb-utóbb muszáj lesz legyőzni a félelmet. Az pedig ezzel kezdődik. A felismeréssel.

adomany-1