Február 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vendégírás: Szavazunk és savazunk?

Hol volt, hol nem, de egy másik érában ama bizonyos „cukkernácik” – akik akkor még nem voltak olyan cukik, viszont sokkal „nácibbak” igen – akkori második számú vezetője és arcza, bizonyos Morvai Krisztina emelte be a köztudatba a „Magyarország a magyaroké” szlogent. E kifejezés egy átvitt értelmű cigány-zsidózás volt, lényegében két hónap alatt sikerült üresre koptatni. Ám annyira nem volt rossz ötlet, az Egyélőisten ugyanis azóta szorgosan lapátolta bele a tartalmat, úgy mint „nemzetállamok ejrópája”, „erős és büszke ország” és „etnikai homogenitás”.

Magyarország a magyaroké. Csakhogy – már ha igaznak tartjuk az állítást – visszafelé is igaz: Románia a románoké, Szerbia a szerbeké, Szlovákia a szlovákoké, és Ukrajna – bármennyire is fáj ez most a putyinista széljobbosainknak, de – az ukránoké. Mert erős és büszke nemzetállamok, és etnikai homogenitás. Ugyi. Az egészben persze az a legviccesebb, hogy egy olyan közegben fejtegette az erős és büszke, homogén magyarság eszméjét az a drága, ami történetesen egy másik országban és igen csak kisebbségben van. Ezt csak úgy emlékeztetőül mondtam, lapozzunk.

Van itt nekünk egy aktuálpolitikai problémánk, amiből megint sikerült egy nemzeti-érzelmi ajvékolást összekovácsolni az Egyélőisten szolgáinak, hogy a kormány és haveri köre ismét rúghasson egyet a Zellenségen (azaz mindenkin, akik nem Ők). Nevezetesen kiderült néhány napja, hogy a magyarországi népességünk tetemes hányada ellenzi, hogy a határon túliak szavazhassanak a magyarországi országgyűlési választásokon. Szokás szerint egy nagyon összetett problémáról van szó, amire persze a már ezerféle módon szénné sz*patott magyar társadalom csípőből tüzel.

Egyrészt ugye fontos dolog a határon túli magyarság támogatása. Mind tudjuk, Trianon igazságtalan döntés volt, az idegen országokban élők nem tehetnek arról, hogy a határt átmozgatták a fejük felett. Ahogy arról sem, hogy sok állam rajtuk vezette le a nacionalista politikájukból fakadt feszültséget és gyűlöletet (egészen hasonlóan ahhoz, ahogy momentán mi csináljuk a migránsokkal, csak mondom). Sok országban ma is hátrányban vannak a magyarok, mint kisebbség. Ezért a mindenkori magyar vezetésnek a társadalom egyetértésével kell támogatnia a magyar kisebbségek törekvéseit. Méghozzá részrehajlás és politikai ambíciók nélkül.

Na ez az, ami nem valósult meg soha, és itt kezdődnek a gondok. Sokan azt hiszik, hogy ez „románozós-táposozós”, anyaországi kontra külhoni magyar ellentét a 2004-es népszavazással kezdődött. Nem, ez az ellentét még jócskán a Kádár-érában gyökeredzik, ahol anno az egymás iránt is gyanakvó szocialista vezetők (Kádár und Ceaușescu) végül megegyeztek arról, hogy mi nem szólunk bele a román „belügyekbe”, cserébe a románok meg nem áskálódnak az ’56 után megszilárdulni akaró új rezsim ellen.

Ez két dolgot eredményezett. Egyrészt a magyar kisebbségek ügye tabu lett itthon, az emberek a saját ügyes-bajos dolgaik mellett szép lassan elfeledkeztek arról, hogy néhány száz kilométerrel odébb a saját népük tagjai épp a fennmaradásukért küzdenek. Másrészt viszont a határon túli magyarok megtanultak túlélni, és nem-ráheli értelemben a saját lábukon megállni. Kemény és szívós munkával felépítették érdekvédelmi szervezeteiket (közben elzúgott mindenki felett a rendszerváltás), és ha nehezen is, de érvényesíteni kezdték alapvető jogaikat.

Ebbe a szituációba rondított bele a magyar politika. Az, hogy az első következményt – azaz a határon túliak tabu-témáját – feloldották, még nem lett volna baj, sőt. Ám az, hogy elkezdték finanszírozni, pénzügyileg támogatni a határon túli szervezeteket, már erősen kompromittálta ezen szervezeteket, elsősorban az adott országok kormányával szemben. Végül ezt tetőzte be az a hihetetlen balf*sz lépés, hogy bevezették az „aki fizet, az rendeli a zenét” elvet: a külhoni szervezeteknek a saját politikájukat a mindenkori magyar kormányéhoz kellett igazítaniuk, máskülönben az csökkentette volna a támogatási pénzeket – amik, bármennyire is kompromittáló, de nagyon is hasznosnak bizonyultak.

Egy ilyen helyzetben érkeztünk el a 2004-es népszavazáshoz. Az MSZP – minthogy jó szocialista hagyományok ápolója volt – elsősorban az itteni magyarságra akart bázist építeni, és sikeresen hergelt a kettős állampolgárság ellen. Az, hogy az így megnyert szavazás végül még sem tudta megmenteni a pártot az összeomlástól, sőt, még arra rá is tett egy lapáttal, jól mutatja, hogy mennyire elhibázott volt ez a taktika. Viszont adott egy remek ötletet. A Fidesznek.

Kedvenc Pártunk – és azóta Kormányunk – annyival fejelte meg a rendszert, hogy létrehozta és/vagy felvásárolta a saját fiókszervezeteit a külhoni magyarok között. Csak azokat pénzeli, míg a korábban önerőből létrejött, s épp ezért az Egyélőistennek be nem csicskult szervezeteket hagyta elrohadni, jobb esetben vegetálni. A támogatott szerveztek pedig, ahelyett, hogy a pénzt a magyar kisebbségek helyzetének javítására fordítanák, a kormányzati propagandát tolják a külhoni magyaroknak, természetesen a helyi viszonyoknak megfelelően interpretálva.

Hát ezért olyan fontos a külhoniak szavazati joga. Mert itt harap a kígyó a saját farkába. Ez a kulcsa annak, hogy az Egyélőisten és köre még egy kicsivel több szavazót, még egy kicsivel több hatalmat és pénzt birtokoljon. Ehhez a legjobb – és legrövidebb – út a magyarság szívén keresztül vezet. A nemzeti összetartozás -egyébként szép és nemes – eszméjével ugyanis bármekkora ökörségbe bele lehet minket ugratni. Ha csak a szimpla logikát vesszük alapul, akkor azt kell mondjuk, hogy a szavazati jog azokat illesse meg, akik az adott ország állampolgárai, és akik ezen ország határain belül élnek.

Ám ha az egész problémát az érzésekre és a nemzeti identitás kérdésére húzzuk rá, akkor már egy feloldhatatlannak látszó ellentétet kapunk: vagy hagyjuk, hogy Orbán-apánk újabb szavazó-bázissal biztosítsa be magát az Örökkévalóság Trónján, vagy saját népünk árulóiként leszünk számontartva, nem csak a saját kormányunk, de a külhoni magyarok szemében is. Pedig az igazi megoldás az lenne, ha sikerülne végre kirántani ezt a szőnyeget Vityáék lába alól, és egyúttal a kormány szócsöveiként működő külhoni szervezetek is kénytelenek lennének újra csak is a kisebbségben élő magyarok érdekeit képviselni – a magyar kormány aktuálpolitikai érdekei helyett.

Mint ahogy a kormány szajkózza: Magyarország a magyaroké. Csakhogy nem csak az a magyar aki rájuk szavaz. Nem csak az a magyar, aki minden észveszejtő hülyeségben felállva tapsol a sikerüknek – például annak, hogy ezzel a nagy nemzeti homogenitásos dumával épp a magyar kisebbségek helyzetét sikerül nehezíteni. Mert az ilyen és ehhez hasonló ostoba politikai hecckampányok azok, amik ellehetetlenítik a kisebbségi magyarok helyzetét, nem a szavazati jog hiánya.

Pájer Csaba

adomany-1

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.