Vendégírás: Szavazunk és savazunk?

Fotó: MTI Fotó: MTI

Hol volt, hol nem, de egy másik érában ama bizonyos „cukkernácik” – akik akkor még nem voltak olyan cukik, viszont sokkal „nácibbak” igen – akkori második számú vezetője és arcza, bizonyos Morvai Krisztina emelte be a köztudatba a „Magyarország a magyaroké” szlogent. E kifejezés egy átvitt értelmű cigány-zsidózás volt, lényegében két hónap alatt sikerült üresre koptatni. Ám annyira nem volt rossz ötlet, az Egyélőisten ugyanis azóta szorgosan lapátolta bele a tartalmat, úgy mint „nemzetállamok ejrópája”, „erős és büszke ország” és „etnikai homogenitás”.

Magyarország a magyaroké. Csakhogy – már ha igaznak tartjuk az állítást – visszafelé is igaz: Románia a románoké, Szerbia a szerbeké, Szlovákia a szlovákoké, és Ukrajna – bármennyire is fáj ez most a putyinista széljobbosainknak, de – az ukránoké. Mert erős és büszke nemzetállamok, és etnikai homogenitás. Ugyi. Az egészben persze az a legviccesebb, hogy egy olyan közegben fejtegette az erős és büszke, homogén magyarság eszméjét az a drága, ami történetesen egy másik országban és igen csak kisebbségben van. Ezt csak úgy emlékeztetőül mondtam, lapozzunk.

Van itt nekünk egy aktuálpolitikai problémánk, amiből megint sikerült egy nemzeti-érzelmi ajvékolást összekovácsolni az Egyélőisten szolgáinak, hogy a kormány és haveri köre ismét rúghasson egyet a Zellenségen (azaz mindenkin, akik nem Ők). Nevezetesen kiderült néhány napja, hogy a magyarországi népességünk tetemes hányada ellenzi, hogy a határon túliak szavazhassanak a magyarországi országgyűlési választásokon. Szokás szerint egy nagyon összetett problémáról van szó, amire persze a már ezerféle módon szénné sz*patott magyar társadalom csípőből tüzel.

Egyrészt ugye fontos dolog a határon túli magyarság támogatása. Mind tudjuk, Trianon igazságtalan döntés volt, az idegen országokban élők nem tehetnek arról, hogy a határt átmozgatták a fejük felett. Ahogy arról sem, hogy sok állam rajtuk vezette le a nacionalista politikájukból fakadt feszültséget és gyűlöletet (egészen hasonlóan ahhoz, ahogy momentán mi csináljuk a migránsokkal, csak mondom). Sok országban ma is hátrányban vannak a magyarok, mint kisebbség. Ezért a mindenkori magyar vezetésnek a társadalom egyetértésével kell támogatnia a magyar kisebbségek törekvéseit. Méghozzá részrehajlás és politikai ambíciók nélkül.

Na ez az, ami nem valósult meg soha, és itt kezdődnek a gondok. Sokan azt hiszik, hogy ez „románozós-táposozós”, anyaországi kontra külhoni magyar ellentét a 2004-es népszavazással kezdődött. Nem, ez az ellentét még jócskán a Kádár-érában gyökeredzik, ahol anno az egymás iránt is gyanakvó szocialista vezetők (Kádár und Ceaușescu) végül megegyeztek arról, hogy mi nem szólunk bele a román „belügyekbe”, cserébe a románok meg nem áskálódnak az ’56 után megszilárdulni akaró új rezsim ellen.

Ez két dolgot eredményezett. Egyrészt a magyar kisebbségek ügye tabu lett itthon, az emberek a saját ügyes-bajos dolgaik mellett szép lassan elfeledkeztek arról, hogy néhány száz kilométerrel odébb a saját népük tagjai épp a fennmaradásukért küzdenek. Másrészt viszont a határon túli magyarok megtanultak túlélni, és nem-ráheli értelemben a saját lábukon megállni. Kemény és szívós munkával felépítették érdekvédelmi szervezeteiket (közben elzúgott mindenki felett a rendszerváltás), és ha nehezen is, de érvényesíteni kezdték alapvető jogaikat.

Ebbe a szituációba rondított bele a magyar politika. Az, hogy az első következményt – azaz a határon túliak tabu-témáját – feloldották, még nem lett volna baj, sőt. Ám az, hogy elkezdték finanszírozni, pénzügyileg támogatni a határon túli szervezeteket, már erősen kompromittálta ezen szervezeteket, elsősorban az adott országok kormányával szemben. Végül ezt tetőzte be az a hihetetlen balf*sz lépés, hogy bevezették az „aki fizet, az rendeli a zenét” elvet: a külhoni szervezeteknek a saját politikájukat a mindenkori magyar kormányéhoz kellett igazítaniuk, máskülönben az csökkentette volna a támogatási pénzeket – amik, bármennyire is kompromittáló, de nagyon is hasznosnak bizonyultak.

Egy ilyen helyzetben érkeztünk el a 2004-es népszavazáshoz. Az MSZP – minthogy jó szocialista hagyományok ápolója volt – elsősorban az itteni magyarságra akart bázist építeni, és sikeresen hergelt a kettős állampolgárság ellen. Az, hogy az így megnyert szavazás végül még sem tudta megmenteni a pártot az összeomlástól, sőt, még arra rá is tett egy lapáttal, jól mutatja, hogy mennyire elhibázott volt ez a taktika. Viszont adott egy remek ötletet. A Fidesznek.

Kedvenc Pártunk – és azóta Kormányunk – annyival fejelte meg a rendszert, hogy létrehozta és/vagy felvásárolta a saját fiókszervezeteit a külhoni magyarok között. Csak azokat pénzeli, míg a korábban önerőből létrejött, s épp ezért az Egyélőistennek be nem csicskult szervezeteket hagyta elrohadni, jobb esetben vegetálni. A támogatott szerveztek pedig, ahelyett, hogy a pénzt a magyar kisebbségek helyzetének javítására fordítanák, a kormányzati propagandát tolják a külhoni magyaroknak, természetesen a helyi viszonyoknak megfelelően interpretálva.

Hát ezért olyan fontos a külhoniak szavazati joga. Mert itt harap a kígyó a saját farkába. Ez a kulcsa annak, hogy az Egyélőisten és köre még egy kicsivel több szavazót, még egy kicsivel több hatalmat és pénzt birtokoljon. Ehhez a legjobb – és legrövidebb – út a magyarság szívén keresztül vezet. A nemzeti összetartozás -egyébként szép és nemes – eszméjével ugyanis bármekkora ökörségbe bele lehet minket ugratni. Ha csak a szimpla logikát vesszük alapul, akkor azt kell mondjuk, hogy a szavazati jog azokat illesse meg, akik az adott ország állampolgárai, és akik ezen ország határain belül élnek.

Ám ha az egész problémát az érzésekre és a nemzeti identitás kérdésére húzzuk rá, akkor már egy feloldhatatlannak látszó ellentétet kapunk: vagy hagyjuk, hogy Orbán-apánk újabb szavazó-bázissal biztosítsa be magát az Örökkévalóság Trónján, vagy saját népünk árulóiként leszünk számontartva, nem csak a saját kormányunk, de a külhoni magyarok szemében is. Pedig az igazi megoldás az lenne, ha sikerülne végre kirántani ezt a szőnyeget Vityáék lába alól, és egyúttal a kormány szócsöveiként működő külhoni szervezetek is kénytelenek lennének újra csak is a kisebbségben élő magyarok érdekeit képviselni – a magyar kormány aktuálpolitikai érdekei helyett.

Mint ahogy a kormány szajkózza: Magyarország a magyaroké. Csakhogy nem csak az a magyar aki rájuk szavaz. Nem csak az a magyar, aki minden észveszejtő hülyeségben felállva tapsol a sikerüknek – például annak, hogy ezzel a nagy nemzeti homogenitásos dumával épp a magyar kisebbségek helyzetét sikerül nehezíteni. Mert az ilyen és ehhez hasonló ostoba politikai hecckampányok azok, amik ellehetetlenítik a kisebbségi magyarok helyzetét, nem a szavazati jog hiánya.

Pájer Csaba

adomany-1