Olvasói levél: Manapság könnyen osztjuk a halált, túl könnyen

okol

Alábbi írásommal szeretnék reflektálni a Lázár Gergő neve alatt megjelent, „Állatokká lettünk” cikkre. Pontosabban azokra a következményekre, viselkedésmintákra, amiknek a megmutatkozásához ez a cikk is hozzájárult.

Őszintén remélem, egy napon majd születnek olyan cikkek is, amik az ember efféle elaljasodásával is fognak foglalkozni, jobban, részletesebben, mint ez az írás. Íme:

Nem igazán az én stílusom a cukimuki állatkák tutujgatása. Számomra például a „kutya” ismérve, hogy „kutya-formája” van és/vagy térdnél kezdődik a magassága. Ebből adódóan nem tudok prüncögni, például amikor egy bokáig érő, túltenyésztett kutyapatkányt, mely a saját vérkeringésétől is remeg, beöltöztetnek tütübe és körbeposztolják vele a fészbúkot. Ám azért igen csak felháborodnék azon, ha történetesen erre a giccsességre hivatkozva mondjuk agyonvernék szegényt – mert minden emberi hülyeségtől függetlenül, nem érdemli meg. Ezt csak azért írom, hogy lássátok feleim: bár nem vagyok állattartó típus, sem vegetáriánus, szeretem és becsülöm a jószágot. Lapozzunk.

Történt valamikor és valahol (régi hír, több helyszín is felmerült), hogy egy kis delfin elpusztult, mert elszakadván az anyjától egy strandra tévedt, ahol a fürdőzők úgy megörültek neki, hogy rögtön kézből-kézbe adva fényképezkedni kezdtek vele. Szerencsétlen delfin úgy bepánikolt, hogy leállt a szíve. Tragikus eset, melyben nagy szerepe volt az emberi butaságnak és önzőségnek is. Arra most nem térnék ki, hogy mekkora szerepe van eme butaság és önzőség kialakulásában azoknak a filmeknek és meséknek, amik azt sugallják, hogy nyugodtan vesd magad egy védtelen jószág után, mert az normális, mert cuuuuukiiii…

Ennél sokkal érdekesebbek – már megint – az esetre érkezett reakciók. Ugyanis ha van valami, ami remekül leírja egy társadalom lélektani helyzetét, az nem maga az eset és az abban résztvevők, hanem az esetre érkezett reakciók. Itt például több, az esettel foglalkozó cikk alatt is megjelentek olyan kommentek, hogy az emberiség annyira romlott, bűzlő, fekete pestise eme planétának, hogy ki kellene irtani, meg kéne semmisíteni. No, ez az ami igazán érdekes…

Szerény véleményem szerint ugyanis: aki úgy véli, hogy az egész emberiséget el kéne pusztítani – a 7 milliárdhoz viszonyítva – néhány tagjának retardáltsága miatt, azt kérem, legyen szíves jó példával elöl járni, s kezdje magával. Amennyiben „nem gondolta komolyan”, vagy csak a dühét kívánta így kiadni, akkor arra kérem, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Mert miféle szuicid hajlam kell ahhoz, hogy valaki ilyen mértékben gyűlölje a saját lényét? Gondolom, persze előbb dögöljön meg mindenki más… hátha rá nem kerül sor.

Manapság könnyen osztjuk a halált, túl könnyen. Mert nem kell odaállni a másik elé, akit meg akarunk ölni, és nem kell vállalnunk a következményeket az ítéletünkért. Hogy esetleg nem tetszik neki, és pofán ver, vagy ő öl meg. Mert miért ne? Naponta követünk el genocídiumot egész népcsoportok ellen, a képernyők mögött ülve, biztonságban, névtelenül és arctalanul (egy közösségi oldalon mindenki azt ír magáról amit akar, olyan arcot mutat, amilyet nem szégyell).

Mindenki szentül meg van győződve a saját morális felsőbbrendűségéről. És eme felsőbbrendűség biztos tudatában ömlik a mocsok a billentyűzetekből. Jó lenne, ha végre elkezdenénk belátni: teljesen felesleges bármiféle civilizáltságról és morálról beszélni addig, amíg nem vállaljuk a felelősséget azokért a gondolatokért is, amikről – tévesen – úgy hisszük, semmiféle következménnyel nem járnak.

Pájer Csaba

adomany-1